Magyarországon a felsőfokú, egyetemi szintű építészképzés több mint 120 éven keresztül a budapesti
Műegyetemen történt. 1945-ig a képzésben a műszaki, technikai és a tervezőművészeti tárgyak, az utóbbiak némi többségével, egyensúlyban szerepeltek az oktatásban. 1947-től Magyarország szocialista átalakítása az oktatás meghódításával is elkezdődött. Szakmai tekintetben az építőipar modernizálása és a szocialista tömegtermelés a műszaki tantárgyak túltengését, továbbá új, rendszerhű tanárok és tantárgyaik beállítását eredményezte az Építészmérnöki Karon. Tantárgyi reformok sorozata után a hetvenes-nyolcvanas években az egységes képzésben 5–10% óraszámos eltérésekkel három-négy irányban – szerkesztő-technológus, építésztervező, városépítési és rövid ideig szervező irányban – szerezhettek a
hallgatók szakirányú ismereteket. A budapesti pítészdiploma sokoldalúsága jól bevált a hazai és nemzetközi alkalmazásban, ugyanakkor kritikát is kiváltott a szakma köreiben. A dolgozat a kari tanácsi jegyzőkönyvek, az órarendek és az évkönyvek adataira támaszkodva mutatja be az építészoktatás történetét az 1990-es újabb rendszerváltozásig
