A globális gazdaság egyik fő jellemzője a tőke, az áru, valamint a munkaerő korábbinál
magasabb szintű mobilitása (Nagy 2010). Mindez egyebek közt összefügg a munkamegosztás
elmélyülésével, az életmód gyökeres megváltozásával, a térbeli mobilitás feltételeinek
javulásával, a közlekedés fajlagos költségeinek csökkenésével, az államhatárok szerepének
elhalványulásával, valamint a neoliberális piaci környezet kiépülésével. A munkaerő-mobilitás
vizsgálata során általában kitüntetett figyelmet kap az államhatárokat átlépő
nemzetközi munkaerőmozgás, jóllehet nagysága a teljes munkaerőmozgáshoz képest szerény (Illés-Kincses 2012). Hozzá képest a kisebb földrajzi távolságot áthidaló, a munkavállaló
lakó- és munkahelye között zajló, periodikus vándorlás (ingázás) szerepe jóval nagyobb.
A lakó- és munkahelyek térbeli szétválásának folyamata és nyomában az ingázás, hazánkban
már a 20. század elején megindult, bár tömegessé csak az államszocialista korszakban
vált (Thirring 1935, Timár 1980). Új helyzetet teremtett e téren is az 1990-es rendszerváltozás,
amelynek nyomán az ingázás intenzitása, jellege és földrajzi mintázata számottevően átalakult, az államszocialista (‘konzervált fordi típusú’) ingázást fokozatosan egy ‘posztfordi’ térbeli struktúra váltotta fel.
A növekvő és 1990 után térben egyre összetettebb ingázás mögött számos ok sejlik fel.
Egyrészt a tervutasításos gazdasági rend összeomlása rengeteg (ipari) nagyfoglalkoztató
megszűnését eredményezte. A munkahelyek korábbi térbeli egyensúlya felbomlott, a nagy
nehézipari körzetek kiürültek, az új, a globális gazdaság szereplői által létrehozott munkahelyek
pedig egyre nagyobb arányban a főváros térségébe, illetve más dinamikus várostérségekbe
(például Győr, Székesfehérvár) települtek. Ennek nyomán mind több munkavállaló
kényszerült arra, hogy „utána menjen” munkahelyének, akár állandó vándorlás (Illés
1995), akár kisebb léptékű periodikus mozgás formájában (Dövényi 2009a).
A nagyvárosi térségekben ezzel egy időben végbement a munkahelyek térbeli dekoncentrációja
is, a városközpontok helyett mind több szolgáltató tevékenység (például nagy- és kiskereskedelem,
irodai funkció) települt az elővárosi övezetbe (Enyedi 2010). Átalakult a munkavégzés
jellege is, a három műszakban végzett, rutin jellegű munka szerepe leértékelődött,
nőtt a részfoglalkoztatás és a távmunka súlya, és mindez lehetőséget teremtett a térben és
időben rugalmasabb munkavégzésre, benne az ingázás új formáinak elterjedésére.
Tanulmányunk célja, hogy megvizsgáljuk a magyarországi ingázás kialakulását és fejlődését, különös tekintettel annak területi jellemzőire, illetve a rendszerváltozást követő átalakulására.
A téma nemzetközi és hazai szakirodalmának áttekintése után kutatási kérdéseinket és hipotéziseinket fogalmazzuk meg. Ezt követően az ingázás területi változásait elemezzük
népszámlálási adatok segítségével. Vizsgálatunk súlypontja a településhálózaton belüli elmozdulásokon,
a munkaerő és a munkahelyek változó térbeli elhelyezkedésén van. Mivel az
ingázás az urbanizációs folyamatok érzékeny jelzőszáma, tanulmányunkkal az 1990 utáni
hazai városfejlődési folyamatok jobb megértéséhez is szeretnénk hozzájáruln
