Kálmán C., György

Repository of the Academy's Library

http://pilpul.net/komoly/az-idezojelek-koze-rekesztett-zsidoAZ IDÉZŐJELEK KÖZÉ REKESZTETT ZSIDÓAz  efféle  kötetek  egyik  dilemmája  a  címhez  történő  igazodás.Legalább  két lehetőség van, ha a cím homályos (de legalábbis megmagyarázandó) fogalmat tartalmaz – márpedig, semmi kétség, ez a cím ilyen. A „»zsidó« identitáskép” kifejezésben ráadásul az idézőjel  is  magyarázatot  igényel.  Az  egyik  lehetőség: a  kötet  megpróbálja  körüljárni (elmagyarázni,  meghatározni  stb.)  a  központi  kategóriát,  definíciókkal  vagy lehatárolásokkal kísérletezik; a másik, hogy példákat vonultat föl, a kategória gyakorlati működésén-működtetésén keresztül, mintegy illusztratíve győzi meg az olvasót arról, hogy tárgya létezik, és hogy érdemes (értelmes) használatba is venni.A két  lehetőség aligha választható szét  nagyon élesen. A definíciós  (teoretikus) kísérlet  szükségképpen  gyakorlati  (praktikus,  történeti)  példákkal  él,  az  illusztratív-demonstráló vállalkozás pedig nem lehet meg legalább feltételes, hipotetikus, előzetes és hallgatólagos  meghatározások  nélkül.  Ez  a  kötet  a  második  utat  választja,  helyesen: egyrészt  sokkal  „olvasóbarátabb” megoldás, másrészt  –  ne  legyenek  kétségeink  –  egy fogalomtisztázó elméleti kötet sem volna „végleges”, lezáró jellegű: csak további kérdések, kétségek generálódnának. Így van hová kötnie az olvasónak a problémát magát: ismeri a tárgyalt (irodalmi) művek és írók egy részét (vagy ha nem ismeri, a szerzők bemutatják, megnyitják az utat a megismerés előtt). Van néhány olyan író, akire némi gyanakvással tekinthet, aki nekilát  a könyvnek: Erdős Renée, Körmendi Ferenc, Sásdi Sándor vagy Keszi Imre neve nemigen hozza lázba még a szakmabelieket sem; de van néhány igazán nagy név (Bálint György, Márton László, Kertész Imre), akikre mindig jó új szempontból ránézni.További  dilemma,  hogy  az  ilyen  gyűjteményes  kötetekben  –  durván  szólva  – mindenki a magáét mondja; finomabban és óvatosabban: mindig van legalább néhány tanulmány, amelyik csak távolról kapcsolódik a központi témához, csak egy-egy elemet őriz meg belőle, amúgy pedig azzal foglalkozik, ami a szerzőnek régi, kedves témája – mi legyen  ezekkel?  Itt  a  szerkesztői  szigor  mérlegelheti  a  színvonalat  és  a  tematikus távolságot, a  szerző  és a tárgy ismertségét egyaránt. Persze, hogy mi maradt ki, sosem fogjuk megtudni – de ami a kötetben van, gyakran efféle mérlegelés eredménye, s így is kell tekintenünk.A  harmadik  dilemma  a  cím  látszólag  veszélytelen, adottnak  tekintett  szavában rejlik: ki mit ért vajon irodalmon? Csak az úgynevezett „magas” irodalmat – vagy minden jöhet,  ami  sosem  volt  magas  irodalmi  igényű,  ami  lesüllyedt,  ami  elmerült?  A hagyományos  műfajokat  –  elbeszélő  és  lírai  művek,  dráma  –,  vagy  a  publicisztikát, leveleket, értekező szövegeket is érdemes vizsgálni? Továbbá: ha irodalomról beszélünk, akkor a szerzőre vagy a szövegre fordítsuk-e a figyelmünket? És: hogyan?Van tehát (legalább) három érdekes kérdés, amelyeket a könyv egésze és az egyes tanulmányok  így  vagy  úgy  megválaszolnak.  A  következőkben  –  ahelyett,  hogy  sorra végigmennék az egyes írásokon (unalmas és félő, nem elég konkluzív és nem jól tagolható vállalkozás) –, a kérdések köré csoportosítom az ismertetést.Mennyiben  teoretikus  és  mennyiben  gyakorlatias  a  kötet?  Szerencsére  csak egyetlen olyan írás van, a kötet programját, célkitűzését és főbb kérdéseit megfogalmazó nyitótanulmány,  amely  konkrét  szövegek  (vagy  szerzők)  vizsgálata  nélkül,  tisztán elméletileg foglalkozik a problémákkal – az összes többi a gyakorlati szövegelemezésből (vagy az alkotói pályából – mindenesetre: nem teoretikus felvetésekből) indul ki. Schein Gábor rövid tanulmányának címe a  kötet  címével  azonos  (Előszó alcímmel)  –  és  nem kapunk  magyarázatot  a  „zsidó”  idézőjeles  használatára,  a  szöveg  mindössze továbbirányítja az olvasót Schein egy másik írásához. Anélkül, hogy ezt most felidéznénk, annyit megállapíthatunk: a gesztus (az idézőjelezés is, az erre történő figyelemfelhívás is) megteszi a hatását, hiszen az olvasó aligha tehet mást, mint hogy elgondolkodjon: milyen értelemben, mennyire, kinek a számára „zsidó” az, aki akár az irodalmi művekben, akár azok  szerzőjeként  feltűnik?  Az  idézőjel  mintegy  rákényszerít  arra,  hogy  ne problémátlannak,  egyszerű  terminusnak  tekintsük  ezt  a  szót,  hanem  már  puszta megjelenését is óvatosan, gyanakodva, kritikával fogadjuk.Schein kiváló bevezetőjéből még egy mozzanatot érdemes kiemelni. A kötet (egyik) szerkesztője  „bonyolult  társadalmi-pszichológiai  identitáskonstrukcióként”  írja  le  a tárgyat (a „zsidót”), amelyet a könyv írásai körüljárnak. Mint korábban jeleztem, egy efféle (mégoly  tétova  és  távoli)  meghatározási  kísérlet  is  csak  megsokszorozza  a  kérdéseket. Kinek a pszichológiájáról (és társadalmáról) van szó? A mű szerzőjéről vagy a szövegbe beleírt személyéről? A „konstrukció” szó – helyesen – azt sugallja, hogy megalkotásról, tudatos megszerkesztésről van szó; hol és hogyan zajlik ez? Milyen eszközökkel? És így tovább – noha a kiindulópont rögzítése nagyon fontos, és vitánk sem igen lehet vele, csak addig megnyugtató, ameddig nem vetjük komolyabb kritika alá.De lépjünk tovább. Vajon mindegyik tanulmány tartja-e magát ehhez a kérdéshez? Természetesen nem. Van például  egy  remek írás, az  egyik  legjobb irodalomtörténész, Tverdota György írta Németh Andorról (akinek életművéhez nála jobban senki nem ért): arról szól, hogy Németh hogyan ismerte meg Kafkát, mennyit (és hogyan) olvasott belőle, miképpen közvetítette Kafkát József Attilának, és hogy jeles Kafka-népszerűsítő munkája hogyan alakult. Lenyűgözően alapos, gondos feltárás, és Tverdota bemutatja, hogyan válik (Kafkát)  magyarázó elvvé a zsidóság Némethnél – az egzisztencializmus és a történeti-szociológiai értelmezés mellett. S az is kiderül, hogy a célközönség éppen a zsidó identitás iránt érdeklődő  értelmiség volt  – az azonban nem (elég) világos, hogy Németh Andor saját, személyes identitáskonstrukciójában milyen és mekkora szerepe volt ennek a Kafka-interpretációnak. Jablonczay Tímea írása Zsolt Béla  Kínos ügyéről ugyancsak elmélyült, érdekes elemzés – ráadásul itt bőven van szó az identitásról, csakhogy éppen a „zsidó” identitás problémája csupán mintegy mellékesen kerül elő, nem központi szerepben.Lássuk a harmadik dilemmát, az „irodalom” kérdését. Ezen belül először a magas és  népszerű  irodalom  megkülönböztetését.  A  szerkesztői  előszó  is  beismeri,  hogy  a tárgyalt művek sora jócskán bővíthető volna – tehát nem a komoly, közmegegyezésszerűen kanonikusnak tekinthető  művek hiánya okozza, hogy feltűnően sok kevéssé ismert  és értékét tekintve is vitatott szöveg kerül az elemzők látókörébe. Hanem egyrészt az, hogy ezek bizonyos értelemben érdekesebbek – még az  értelmezőre vár a fölfedezés úttörő munkája, nem kötik az értelmezés hagyományai és dogmái; másrészt meg az, hogy talán könnyebben  észrevehetően,  leplezetlenebbül,  feltűnőbben  találhatók  meg  a  kevésbé igényesen megformált szövegekben éppen az identitás megkonstruálásának masinériái.Vannak kiváló és kevésbé sikerült megvalósításai ennek az érdeklődésnek. Deczki Sarolta egy nagyon átlagos, elég népszerű, de nem jelentős – amúgy zsidó – író, Körmendi Ferenc  regényeiben  vizsgálja,  hogy  hogyan  jelenik  meg  a  „zsidó”  alakja,  miképpen reflektál ez a fajta társadalomábrázoló ambíciójú, de mélységeket nem ígérő  írás a kor egyik  központi  szociológiai-lélektani  kérdésére. Ugyancsak  remek  Lengyel  Imre  Zsolt tanulmánya  arról  a  Sásdi  Sándorról,  akinek  Fehér  kenyér című  regénye  egyszerre beleilleszkedik a holokauszt-regények sorába, és jócskán ki is lóg belőle: az 1946-os mű Lengyel  értelmezésében  távoli  rokona  Szép  Ernő  Emberszagának  (amiről  nagyszerű értelmezést közöl Turi Tímea). Nem győz meg viszont Scheibner Tamás arról, hogy Keszi Imre valóban érdemes volna az elemzésre – a rossz hírű kulturális hatalmasság életútja valóban különös, Scheibner érdekfeszítően írja le azt, ahogyan zsidóságához viszonyult, ahogyan ezt ötvözte különféle eszmerendszerekkel (például Kerényiével); de hogy ennek a szövegeiben  milyen  nyoma  van,  hogy  érdemes-e  egyáltalán  akár  kritikai,  akár szépirodalmi műveit legalább kézbe venni, arról nem győz meg. Az életrajz kacskaringói aligha tesznek valakit  méltóvá arra, hogy irodalmi  értelmezésnek vessük alá. (Vagy ha mégis – ezt igazolni kellene.)És innen rögtön adódik a következő kérdés: ha irodalomról beszélünk – a műről vagy a szerzőről kell-e szólnunk, különösen, ha éppen a „zsidóság” a tét? A szerző nyilván egyszerűbben nevezhető így, mint a szöveg; ugyanakkor mégsem írói életrajzokból áll az irodalom története. Ezt  mindegyik  tanulmány jól  tudja, csakhogy olykor nehéz  bármi értelmeset  mondani  magukról  a  szövegekről  a  zsidóság  szemszögéből  –  más  és  más okokból; ilyenkor fordul az értelmező a szerzőhöz.Egyenetlen  teljesítményű, de  nem teljesen  elfelejtett  szerző  Markovits  Rodion. Schiller Erzsébet igazán élvezetes tanulmányt szentel neki, de minduntalan összekeveri az életrajzi  személyt  a  művekben  ábrázolt  önéletrajzi  hőssel.  Egy  példa:  novelláiban Markovits azt  írja, hogy a magyaron kívül semmilyen nyelven nem beszél, holott  igen valószínű, hogy szülőhelyén legalább kétnyelvűség (magyar, jiddis – de esetleg román) uralkodott. Miért  kellene  hinnünk  neki?  Vajon  nem arról  van-e  szó, hogy  Markovits megalkot  (megkonstruál)  egy  tisztán  magyar  identitást,  amelyben  a  zsidóság  csak véletlenszerűen, (a szó irodalmi értelmében is) anekdotikusan van jelen? Ezt támasztja alá az  is,  hogy  igen  nagy  nehézségek  árán  fedezhető  fel  bármilyen  zsidó  vonatkozás főművében, a  Szibériai  garnizonban. Nem a  szövegek efféle  elfedő, kikerülő, átrajzoló műveleteire kellene figyelni inkább, mintsem az életrajzi értelemben vett szerző alakjára? Bálint  György  esete  a  felszínen  hasonló, de  mások  a  mozgatórugói: Kelemen Ágnes Katalin  tétele  az, hogy  a  nagyszerű  publicista  „egy  univerzális  ideológiában kereste  a kiutat az olyan társadalmakból, amelyekben megkülönböztetés és zsidókérdés létezett”. Ez minden bizonnyal így is van, és hozzátehetjük, hogy nem volt egyedül: a baloldali, szocialista,  kommunista  eszmék  hívei  közül  sokan  már  a  két  háború  között  is  azért utasították  el  a  „zsidó”  identitást,  mert  már  magát  ennek  az  önazonosságnak  a megteremtését is  hamisnak, károsnak, rombolónak tartották. Ugyanakkor kicsit  furcsa, amikor  Kelemen azzal  látja  igazolni  Bálintnak  a  zsidósághoz  történő  kötődését, hogy „nem  szakított  családjával  és  a  társadalmi  közeggel,  ahonnan  jött”  –  most  akkor  a személyről vagy a műről beszélünk?Nem vitás, hogy a szövegek többsége a szakmabeli olvasóra számít – de sok olyan tanulmány van, amit bízvást ajánlhatunk a be nem avatott érdeklődők számára is. Ilyen a Bálint  György-írás  is,  és  semmilyen  irodalmi  tájékozottságot  nem  igényel  a  magyar pszichológia  varázslatos  figurájának, Mérei  Ferencnek  és  feleségének  háborús  éveivel foglalkozó  tanulmány  (K. Horváth  Zsolt),  vagy  Szűcs  Teri  remek  zárófejezete  Kőszeg Ferenc emlékeiről  és emlékezetének működéséről. Összefügghet ez azzal, hogy a tárgy maga izgalmas és  élvezetes; de a  szerzők többsége egyébként is  arra  törekedett, hogy olvasmányossá formálja  írását. Azért  a széles  olvasóközönségnek a könyv egészét nem merem ajánlani – de valamennyi szövegbe érdemes legalább beleolvasni, és sokuk úgy is örömet szerez, ha az okfejtések minden részletét nem értjük is.Az efféle kötetek nem azzal az ambícióval készülnek, hogy egyszer s mindenkorra megoldjanak  egy  problémát;  éppen  ellenkezőleg.  Szétszórva  –  cikkekben,  sőt monográfiákban is – bőven szó esett már arról, hogy hogyan ábrázolódik a „zsidó” alakja a huszadik századi magyar irodalomban, miféle tulajdonságokat, cselekvéseket, helyszíneket tartanak jellegzetesnek azok, akik felépítik, megkonstruálják a zsidó figurákat. Ebben a kötetben  ráadásul  alkalom  nyílt  arra,  hogy  új  megközelítések  is  fontos  részeivé válhassanak az egésznek. Ugyan hol és mikor kerülhet egymás mellé ennyi írás elfelejtett, elhanyagolt, alig ismert művekről? Ki és miért áll neki egy-egy nem élvonalbeli művet értelmezni? Mindaz a teljesítmény tehát, amelyet a kötet felmutat, igencsak figyelemre méltó – de nem befejezése, lezárása, megoldása semminek. Sőt azt sem állíthatnánk, hogy most  végre  fel  van  térképezve  mindaz,  amire  majd  egy  következő  kötetnek összpontosítania  kell.  Egy  következő  nekirugaszkodásnak  –  bizonyos  értelemben  – mindent újra kell kezdenie, és ez így van rendjén; nemcsak az irodalmi szövegek szerzői konstruálják meg az elbeszélő hang, a biografikus szerző vagy az ábrázolt szereplő zsidó (vagy „zsidó”) identitását, hanem az értelmezőre is konstrukciós munka hárul: meg kell találnia az építkezés módjait, hatókörét és történelmi helyét. Márpedig ez befejezhetetlen.(Schein Gábor, Szűcs Teri, szerk.: „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 286 oldal, ár nélkül.)

Kálmán C. György: Az idézőjelek közé rekesztett zsidó

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library