Lajtai, Mátyás

Repository of the Academy's Library

KR IT IKA Lajtai Mátyás    81 zösséghez való viszonyulási mód egy adott történeti változatának (vagyis a nacionalizmusnak) eszmetörténeti historikumára irányuló problémafelvetése a kortárs jelen társadalmi valóságát meghatározó egyik legalapvetőbb dimenzió, a közösségképzés – illetve az ezt nap-jainkban is meghatározó nacionalista doktrína – történetiségére való rákérdezésként is felfogható. Következésképpen elmondható, hogy Lajtai L. László egy olyan problémahorizont felvázolására és tudomá-nyos igényű megközelítésére vállalkozik, amelyben a közösségiség alap-vető dimenzióira vonatkozó kérdésfeltevések megválaszolása elsősor-ban nem a múlt önelvű megismerése, hanem a „kik vagyunk mi mint történetiek?”3 foucault-i perspektívája szempontjából tűnik fontosnak.Lajtai Mátyás„[…] HA JÓ, KÖZELEBB VAN ISTENHEZ”Miskolczy Ambrus legújabb tanulmánykötetének címe a múlt meg-szelídítését ígéri. Hogy ez alatt pontosan mit kell érteni, azt az előszó hivatott megmagyarázni, de sajnos a szerző igen leleményes gondolat-szövése ellenére az olvasó semmi bizonyosságra nem tehet szert, pusz-3 Takács Ádám, Történeti megismerés és történeti tudás Michel Foucault-nál = A történész szer számosládája, szerk. Szekeres András, L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2002, 21.* A recenzió az OTKA által támogatott K 108670. számú, Művészetek és tudomány a nem-zetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon című kutatási projekt keretében készült.Miskolczy AmbrusA múlt megszelídítéseEszmetörténet és historiográfi a határánGondolat KiadóBudapest, 2014*82    Lajtai Mátyás KR IT IKAtán azt az érzést dédelgetheti magában, hogy nem szokványos és nem sematikus elemzésekhez lesz szerencséje a kötet további lapjain. Ennek az érzésnek a kialakítását a szerző anekdoták, idézetek, képzettársítá-sok és egy ókori istenkultusz felelevenítésével éri el. Ugyanakkor amit ezeken keresztül ígér – a szellemi kényszerzubbony eldobása, és egy olyan történetírás vagy -mondás, amelynek révén történeti önazonossá-gunk megtartása mellett képesek leszünk más szemszögből vizsgálni a múltat (nem feltétlenül csak a saját szemszög narratívájából) –, az na-gyon is érdeklődésre számot tartónak tűnik.Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, vegyük sorra a válogatás szer-kezeti jellemzőit. A kötet nyolc, korábban már publikált tanulmányt tar-talmaz. Ezek közül az első három, illetve az utolsó egyaránt 2012-ben jelent meg először, míg a másik négy tanulmány korábbi időszakokból származik. Az írások ugyan több szálon kapcsolódnak egymáshoz, és van, hogy témájukban is átfedések vannak – például Kazinczy Ferenc és Berzeviczy Gergely vitája –, de egységes tematikája nincs a kötet-nek. Ez a hiány válogatott tanulmányok esetében nem probléma, az viszont már kevésbé érthető, hogy a hasonló tematikájú írások miért nem kerültek egymás mellé. Ha az olvasó lineáris sorrendben olvassa a kötet darabjait, akkor egy korszakok és tematikák közötti cikázást kénytelen áttekinteni: hol előre ugrunk egyik korszakból a másikba, hol visszatérünk korábban már tárgyalt témákhoz. A sűrű szöveg kö-vetkeztében hiába csak százötven oldalas a kötet, valójában igen sok olvasnivalót tartogat. A különböző hosszúságú tanulmányokhoz kö-zös kötetvégi jegyzetapparátus tartozik, azonban két szöveg esetében nincsenek jegyzetek.A forma után térjünk át a tartalmi részletekre. A múlt megszelídítése egy nagyon is eklektikus kötet, amely 18–20. századi témákat ölel fel; darabjai történeti jelenségekről, személyekről, társadalmi folyamatok-ról szólnak, úgy mint a „hungarus-tudat”, Eckhardt Sándor és Zolnai Béla életútja és „metapolitikai párbeszéde”, Erdély 18. századi népes-sége, Kazinczy Ferenc emlékezete, a magyar neorevizionizmus, illetve antiszemitizmus és a történetírás kapcsolata az I. világháború után. Ezek közül különösen az első és az utolsó tekinthető igencsak fontos, még bőven kitárgyalásra váró témának, amelyek kapcsán Miskolczy Ambrus jelen írásaival maga is határozottan állást foglal.Mielőtt rátérnénk a két leginkább közﬁ gyelmet érdemlő kérdésre, fontos tisztázni, hogy Miskolczy jelen kötetében egy kísérletet is végre-hajt, amely tulajdonképpen a kötet címének a megfejtése is egyben. Az KR IT IKA „[…] ha jó, közelebb van Istenhez”    83 előszóban Janust, a címlapon is szereplő kétarcú római istent hozza párhuzamba a történetírás gyakorlatával. Egyrészt a két arc a múlt és a jelen egyidejű ﬁ gyelését jelenti, másrészt Janus isten a háborúk elma-radhatatlan résztvevője is volt azáltal, hogy temploma kapuját háború idején mindig nyitva tartották, és mint tudjuk, a rómaiak esetében ez gyakran előfordult. Miskolczy értelmezésében a történész is harcol, amikor a múltat kutatja és azt a jelen számára interpretálja, különö-sen ha mondanivalója eltér a múlt addig megszokott értelmezésétől. Ugyanakkor mégiscsak az interpretáció által lehet a múltat paciﬁ kál-ni, vagyis amíg a történész a múlt egyre gondosabb feltárása révén le-szereli annak harci értékét, ezzel párhuzamosan ennek az újabb tudás-nak a köztudatba, akár csak a szakma köztudatába való bevezetése is küzdelmet generál, vagyis a békítéshez harcolni kell. A kettősség, amely Janust jellemezte, ekként a történésznek is sajátja Miskolczy szerint, és ahhoz, hogy ezt a feladatát jól el tudja látni, el kell dobnia – vagy ahogy a szerző fogalmaz: felmosórongyként kell használnia – a jelen által ráruházott történetírói kényszerzubbonyt. Ennek a gondolati fel-ütésnek a tükrében érdemes szemlélni Miskolczy Ambrus írásait, azok stílusjegyeit és konklúzióit.Mint fentebb már szó esett róla, a kötet tanulmányai egymástól eltérő tematikájú írások, és jelen recenzióban nem is célom mindegyiket ismertetni. Részletesebben csak két tanulmányt szeretnék bemutatni, mert úgy gondolom, hogy azok tágabb körben is érdekesek lehetnek: nemcsak a szaktörténetírás, hanem a tágabb közönség számára is fontos információkat és nézőpontokat tartalmaznak. Mint említettem, a kö-tet első és utolsó írásáról van szó.„A hungarus-tudat szabatos meghatározása szerint »Magyaror-szág lakóit a XVIII. század végéig jellemző önazonosságtudat etni-kai, társadalmi különbségre való tekintet nélkül. A hungarus-tudatot a nacionalizmus megjelenése rombolta szét«” (9). Ez az általános kép él a hun ga rus-tudattal kapcsolatban. Miskolczy azonban a követke-zőkre hívja fel a ﬁ gyelmet: ez az önmeghatározás valójában nem népi eredetű, de nem is nemesi, és még csak nem is magyar, hanem az evan-gélikus német és szlovák értelmiség körében mutatható ki legelőször a 17. század végén. Száz év alatt a történeti folyamatok következtében kifulladt, és a 19. században kelletlenül, de átadta a helyét a magyar nacionalizmusnak. Az átmenet azonban nem volt sem szerves, sem zökkenőmentes. Itt valójában nem egy fejlődési láncolatról, hanem két különböző társadalmi valóságérzékelésből fakadó eszméről van szó, 84    Lajtai Mátyás KR IT IKAamelyek nem egymásból következnek, hanem eltérő társadalmi folya-matokból. Az a kérdés, amelynek kapcsán a két eszmerendszer külön-bözősége a leginkább érzékeltethető, az államnyelv problematikája. A hungarus-tudat szempontjából a történelmi hagyományok okán a latin, míg a magyar nacionalizmus és a modernizáció szemszögéből a magyar nyelv tűnt ideálisabb államnyelvnek. A kettő között nem jó és rossz viszonya áll fenn, hanem a két eszmerendszer belső logikája határozta meg, hogy melyikük melyik nyelv mellett érvelt. Vagyis a két rendszer alaktanilag hasonlatos ugyan, de eltérő logikájúak.Miskolczy Berzeviczy Gergely életművén mutatja be a 18–19. szá-zad fordulóján eltűnőben lévő hungarus-tudatot, mivel mint ideológia éppen ekkorra vált a legkidolgozottabbá. Ez az eszmerendszer ugyan-akkor hatással volt Kossuthra, sőt az egész reformkorra. Miskolczy sze-rint a hungarus-tudat jelentősen befolyásolta a magyar nacionalizmus kialakulását, sőt nemcsak a magyar, hanem a többi magyarországi et-nikum politikai gondolkodását és cselekvését is. Ennek egyik nagyon is konkrét jele 1848–49 időszakában a nemzetiségek eltérő viselkedése a magyar kormányzattal kapcsolatban, és ez összefüggésben volt azzal is, hogy az adott nemzetiség milyen viszonyban állt a hungarus-tu dat-tal. Utolsó hatását a magyar politikában az 1868-as nemzetiségi tör-vényben véli felfedezni Miskolczy. A szerző szerint a hungarus-tudat hatása számos ellentmondást teremt: a 19. században csökkentette az állami asszimilációs politika térnyerését, ezzel párhuzamosan pedig egy befogadóbb nemzetiségi politikának adott ösztönzést, amelynek révén a hungarus-tudathoz közelebb álló németek, zsidók és szlovákok nagyobb arányban olvadtak be a magyar etnikumba. A szerző egy másik érdekes meglátása, hogy a hungarus-tudat búvópatakként való feltűné-sét véli felfedezni az I. világháború végi magyarországi román politikusi cselekvésekben is. Jól látszik tehát, hogy Miskolczy a hun ga rus-tudatot nem egyszerűen egy 18. századi jelenségnek vagy a magyar nacionaliz-mus „proto-” verziójának tekinti, hanem egy, a nacionalizmusok előtti eszmerendszernek, amely alapvetően meghatározta a Kárpát-medence etnikumainak későbbi nacionalizmusát.A másik, szélesebb közönség számára is ismertebb és kényesebb témát az utolsó tanulmány tartogatja. Miskolczy ebben az írásban a ma-gyar történetírás antiszemitizmushoz való viszonyát vizsgálja, és azt az „igen, de” szókapcsolattal jellemzi, amiből jól látszik, hogy a probléma feldolgozatlanságának és kibeszéletlenségének egyik legfőbb okát a kifo-gáskeresésben látja. A tanulmány az utóbbi évek történészberkein belül KR IT IKA „[…] ha jó, közelebb van Istenhez”    85 kirobbant antiszemitizmus-vita apropóján született, de a kérdést nem a jelen horizontján, hanem a probléma első jelentős korszaka – a két világ-háború közötti időszak – történészeinek és társadalomtudósainak gya-korlatán keresztül taglalja. Miskolczy úgy gondolja, hogy a múlt felől kell közelítenünk, ha meg akarjuk érteni az egész jelenségkört. Vizsgálódá-sa ugyanakkor nagyon is személyközpontú marad; a két leghosszabban ismertetett szerző Szekfű Gyula és Hajnal István. Az ő esetük egyben lehetőséget kínál arra is, hogy Miskolczy érzékeltesse: az antiszemitiz-mus jelenléte életművükben nem egy önmagában álló tény, hanem fon-tos tekintettel lenni annak jellemzőire, történetére és körülményeire. Ezt a jelenséget nem állapotként, hanem változóként kell kezelni, me-lyet a személyek és a körülmények befolyásolnak – tehát nem a semmiből tűnik fel és nem is állandó. Szekfű esetén azt vizsgálja, hogy a Három nemzedék erősen antiszemita nézőpontja hogyan alakul át, hogyan kez-dődik meg az önkorrekció, amely majd zsidó származású mestere, Marczali Henrik 1940-es halotti búcsúztatásában éri el csúcspontját. Ezen elemzés kiegészítéseként Hajnal István egyetlen írása kapcsán elemzi a zsidóságot elutasító álláspontot, azt a korabeli nemzetközi és magyar közvélekedés tükrében értelmezve. Majd általánosabb meder-ben, az egész magyar elitet jellemezve már döntően egyes kijelentések, írások és politikai események kommentárjai révén mutatja be a szerző az antiszemitizmus kibeszéletlenségének okait, ami elsősorban a II. világ-háború utáni politikai fordulatok következtében vált véglegessé.Ugyanakkor ha szigorúak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy maga a tanulmány is „igen, de” érzetet kelt, mivel sem az ítélet, sem a felmentés gesztusát nem gyakorolja; megértő próbál lenni, de közben az antiszemitizmust mint homogén egységet kezeli, és nem veszi számí-tásba annak komplex történeti-társadalmi hátterét. A szerző megértése elsősorban a személyek, másodsorban a körülmények esetében jelenik meg, de magának a jelenségnek a vonatkozásában nem. Miskolczy úgy látja, a megértés az elsődleges eszköze annak, hogy a történész köze-lebb tudja hozni a múltat a jelenhez, s ezáltal paciﬁ kálja azt, de mint megjegyzi, ez az eljárás sokkal közelebb áll a művészethez, mint a szi-gorúan vett tudományhoz. Mégis: „ha jó, közelebb van Istenhez” (150).Végezetül térjünk ki arra, mennyire is lehet sikeres a múlt ezen megszelídítése. Jelen kötet az utalások tengerében időnként nehezen követhető tanulmányaival biztosan gazdagítja tudásunkat a szövegek által tárgyalt témakörökben. Ugyanakkor maga is inkább egy folyamat része; nem lehet és nem is kell egy lépéssel a munka végére érni. Ezt KR IT IKA86    Harlov MelindaMiskolczy is érzékelteti a bevezetőben, amikor történeti múltunk isme-retét egy folyóhoz hasonlítja, amely mindig azonos önmagával, holott állandóan más víz folyik benne. A másik, amit a szelídítőnek mindig szem előtt kell tartania, hogy nemcsak a múlt változik a történeti meg-ismerés során, hanem a jelen is a megismerés ideje alatt, vagyis az egyes kutatások és azok eredményei nem egy mindenkori, hanem egy aktuális közönséghez szólnak, amelynek megvannak a maga speciá lis jellem-zői és elvárásai – ehhez pedig valahogyan viszonyulnia kell a törté-nésznek. Így hát a múlt megszelídítése egy soha véget nem érő feladat.Harlov MelindaRENDSZERVÁLTÁSRÓL FIATALOSANA Rendszerváltás 1989 „eredeti forrásokra épülő tudományos mű”, ahogy Izsák Lajos, a kötet lektora fogalmaz a hátsó borítón. Ezt a tizenöt ta-nulmányt könyvvé szerkesztő tudós és tanár, M. Kiss Sándor személye is biztosítja, aki saját munkásságának alapelveként is hasonlót fogalma-zott meg a hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen és könyvbemutatón 2013-ban: „Csak az igazat írni.”1Többféle megközelítési lehetőség áll rendelkezésre egy többszerzős tudományos kötet ismertetésekor, de mindenképpen érdemes ﬁ gyelembe 1 Bárány Krisztián, „Csak az igazat írni”. 70 éves M. Kiss Sándor, Magyar Nemzet 2013. június 19., http://mno.hu/belfold/csak-az-igazat-irni-70-eves-m-kiss-sandor-1167751.M. Kiss Sándor (szerk.)Rendszerváltás 1989Antológia Kiadó – RETÖRKILakitelek, 2014

„ha jó, közelebb van Istenhez…”

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library