Mészáros, Tamás

Repository of the Academy's Library

 KÖNYVSZEMLE 133Tóth Iván: Alexandros Homérosa. Arrhianos-tanulmányok. (Antiquitas, Byzan-tium, Renascentia 3.) Budapest, ELTE Eötvös József Collegium, 2013.19A világhódító Nagy Sándor rajongott Homérosért. Az Ilias már kisgyermek korá-ban annyira lebilincselte a  makedónt, hogy a művet később állítólag kívülről megtanulta, hadjáratai során katonai útikalauznak tekintette, és nem mulasztotta el azt sem, hogy Ázsiába átkelve személyesen is tisztelegjen kedvenc hősei emléke előtt (vö. Plut. Alex. 15). A hagyomány szerint az önmagát Achilleus örökösének tekintő Ale-xandros egyik szívfájdalma éppen az volt, hogy hiába hajtotta végre páratlan hőstettek és hadászati bravúrok egész sorozatát, példaképével ellentétben neki nem jutott egy Homéros, hogy tetteit méltóképpen megénekelje (vö. Arrh. Anab. I, 12). Az igazság azonban az, hogy Alexandrosnak vajmi kevés oka lehet panaszra. Nincs még egy olyan alakja az antikvitásnak, akiről annyian annyit, ráadásul annyira elismerő hangon írtak volna, mint róla. Legendája feljegyzésébe már a kortársak belekezdtek. Az „udvari történetíró” olynthosi Kallisthenés mellett a Diogenés-tanítvány Onésikritos, a hajdani vezérkari tiszt, majd később dinasztiaalapító uralkodóvá lett Ptolemaios, a kassandreiai Aristobulos, az Induson végighajózó Nearchos autopsián alapuló beszá-molói csak a hosszú sor első állomásait jelentik. Kleitarchos, Diodóros Siculus, Iustinus és a többiek munkáit ugyan ma már jobbára csak töredékek őrzik, de Curtius Rufus latin, illetve Plutarchos görög nyelvű műve alapján (általában ötüket nevezik az ún. vul-gata-hagyomány szerzőinek) ha nem is minden vonatkozásban hiteles, de kétségkívül részletes képet alkothatunk az üstökösszerű életútról. A fennmaradt anyagot tekintve legnagyobb terjedelemben a nikomédiai Lucius Flavius Arrianus, görögös formában Arrhianos állított emléket Sándor hódításainak Anabasis Alexandru című művének hét könyvében. A korábbi szerzők hosszú katalogosának ismeretében akár még fölösleges-nek is ítélhetnénk Arrhianos fáradozásait (mi újat mondhat a Kr. u. 2. században tevé-kenykedő műkedvelő történetíró a szemtanúkhoz képest?), de sokkal gyümölcsözőbb, ha megkésett epigon helyett a helyenként túlburjánzó hagyomány ágát-bogát nyesegető, forrásait jól ismerő és kritikusan összegző szerzőt látunk a nikomédiai történetíróban. Nota bene: ha fenti mondatban Arrhianos nevét kicseréljük jelen tanulmánykötet szer-zője, a szegedi ókortörténész-filológus Tóth Iván nevére, már meg is előlegeztük véle-ményünket a munkájáról. Az érdemi Arrhianos-kutatás egy-egy korábbi kivételtől eltekintve – tévedései el-lenére mindenképpen ide sorolandó Ed. Schwartz RE-szócikke is (II, 1230–1247) – már a múlt század hatvanas éveitől megkezdődött. Az Anabasisnak néhány évtized leforgása alatt napvilágot látott javított és új szövegkiadása (Roos–Wirth a Teubnernél 1967-ben, illetve Brunt a Loeb sorozatában 1976-tól), elindult a tudományos kommentársorozat közzététele (Bosworth 1980-tól), de megjelent a tárgyban több monográfia is (Breebart 1960; Stadter 1980; Tonnet 1987), nem is beszélve a részproblémákat tárgyaló szakcik-kek tömkelegéről. Bár Arrhianost még ezzel együtt sem sorolhatjuk a „felkapott” szer- A recenzió az OTKA PD 104876 jelzetű pályázat, valamint a Bolyai-ösztöndíj támogatásával készült.Antik_2014_1.indd   133 2014.06.25.   11:31:58134 KÖNYVSZEMLEzők közé, ráadásul az ezredforduló óta jelentősen megcsappant a témában kiadott tu-dományos közlemények száma is, T. – mutatis mutandis – maga is könnyen Arrhianos helyzetében érezhette volna magát, ha Sándor tetteiről és az azokat megörökítő törté-netíróról egységes Alexandros- vagy Arrhianos-monográfia formájában kívánt volna új eredményekkel szolgálni. Szerencsénkre a szerző más megoldást választott: tanulmány-sorozata láncszerűen összekapcsolódó szempontok mentén (forráskezelés, epikus re-miniszcenciák, rétorikai-irodalmi technikák), a választott szöveghelyek alapos filológiai elemzésével úgy ad lehetőség szerint pontos képet Arrhianos írói módszeréről és hitval-lásáról, hogy miközben gondolatmenetét jelentékeny jegyzetapparátussal támasztja alá, a szempontjából szükségtelen adatokat (Arrhianos-életrajz, Epiktétos-kérdés stb.) teljes egészében száműzi, és – ami korántsem mellékes – nem fárasztja az olvasót az unásig ismert közhelyek (pl. Xenophón-párhuzam) újbóli felemlegetésével. Mindez tudomá-nyos novumokkal is járó, mégis olvasmányos és érthető kötetet eredményezett. Lássuk kissé részletesebben!A rövid tudománytörténeti áttekintést nyújtó előszót (7–14) követő első tanulmá-nyában (Az Anabasis előszava, 15–43) T. az arrhianosi mű kettős prooimionjának sokat vitatott kérdését vizsgálja. Az első bevezetésben Arrhianos rendhagyó módon és tuda-tosan szembehelyezkedve a kortárs gyakorlattal nem közöl adatokat sem származásáról, sem hivatali pályájáról. Hallgatását sokan sokféleképpen magyarázták, T. a tudatosan vállalt és hangsúlyozott „epikus” névtelenség lehetőségét veti fel. Állítását erősíti, hogy mind a történeti mű témája (háborúk és hódítások), mind a főszereplő személye óha-tatlanul a hőseposzt idézi, ráadásul a témamegjelölő és a módszertani prooimion között expressis verbis előkerül Achilleus, Homéros és Trója neve is. Kiemelkedő jelentőségű-nek tartjuk, hogy T. komolyan veszi és bevonja az elemzésbe Lukianos történeti-esz-tétikai értekezését (Hogyan írjunk történelmet?), melyet a szerzőre jellemző szatirikus hangvétel miatt általában nem szokás súlyának megfelelően értékelni. A prooimionban felvetett szempontok és témák (hitelesség és eredetiség hangsúlyozása, a körültekintő forráskezelés említése stb.) historiográfiai toposznak számítanak, de annál érdekesebb Arrhianos ígért módszere: a két alapvető és mértékadónak tekintett forrás, Ptolemaios és Aristobulos kritikus összevetése. Ezt a szempontot választotta T. is a következő, nemcsak terjedelmében kiemelke-dő tanulmánya (Alternatív változatok, 44–138) vezérfonalául. Reménytelen vállalkozás lenne akár csak felsorolni is a három fejezetben és huszonegy alfejezetben részletesen elemzett több tucat szöveghelyet. Hosszasan sorjáznak az ismert történetek: a Siwa-oá-zis, Béssos foglyul ejtése, a gordioni csomó kioldása, a csaknem végzetes tarsosi fürdő, a folyóba esett királyi diadém tragikus megmentése és így tovább. T. helyesen ismeri fel, hogy Arrhianos nem pusztán forráskritikai célzattal közli az egyes eseményeket meg-örökítő, de bizonyos részletekben különböző változatokat (Aristobulos, Ptolemaios, helyenként a vulgata-hagyomány), hanem – Hérodotos módján – így teremt alkalmat arra, hogy maga is közölhesse saját véleményét. Két megjegyzés immár T. módszeréhez. A korábbi Hérodotos-kutatásban alkalmazott, a verbum finitum és infinitivus előfor-dulások elemzésén alapuló nyelvi-stilisztikai vizsgálat ismerete alapos filológiai előkép-Antik_2014_1.indd   134 2014.06.25.   11:31:58 KÖNYVSZEMLE 135zettségről árulkodik. Ugyancsak szembetűnő – és az előbbivel azonos következtetésre készteti az olvasót – a szakirodalom pontos ismerete és fölényes kezelése. De mit tehet a történetíró, ha hősének, a már-már isteni magasságokba emelt hé-rósnak nemcsak erényei, hanem hibái is átlépik az emberi mértéket? Márpedig Alexand-ros rövid, de annál intenzívebb élete – óvatosan fogalmazva – nem bizonyul minden szempontból maradéktalanul szeplőtelennek. Személyisége szélsőséges megnyilvánu-lásai közül néhány betudható a gyakori és mértéktelen alkoholfogyasztás hatásának (Kleitos megölése), néhány kifogásolt lépését írhatjuk a politikai kényszer rovására (Kal-listhenés kivégzése a proskynésis elutasítása miatt), az összkép mindenesetre aligha raj-zolható meg sötét színek nélkül. (Éppen ezért tekintjük az Alexandros-kutatás desidera-tumának a tragikus Alexandros képének kidolgozását – gondolva elsősorban a hasonló magasságokba hágó és mélységekbe zuhanó Héraklés alakjára.) Fenti sorba illeszkedik a II. Philippos halálát követő makedónellenes szervezkedés véres-gyászos záróaktusa, a boiót Thébai elpusztítása, mely az egész görögséget megrendítette, s egyben arra kény-szerítette Arrhianost, a kései krónikást, hogy szembenézzen hőse jellemének árnyol-dalával is. A Thébai ostroma (139–157) című esettanulmányban T. ezt az arrhianosi beszámolót (An. I, 7–9) vizsgálja és veti egybe az eseményről tudósító többi forrással. Bár végkövetkeztetése (Arrhianos apologetikus helyzetértékelése felmenti Sándort, és a tragédiát az isteni akarat elkerülhetetlen beteljesülésének tekinti) nem vet túlságosan jó fényt a történetíróra, véleménye kétségtelenül megalapozott és helytálló. A következő, a kötettel azonos címet viselő fejezet (Alexandros Homérosa, 158–180) az arrhianosi Alexandros-kép epikus vonásaira hívja fel a figyelmet – ezúttal részletesebben kibontva a prooimion elemzése során még csak megpendített párhuza-mot. T. meggyőzően érvel amellett, hogy a homérosi reminiszcenciák nem véletlensze-rűen jelennek meg a narratívában, sőt, alkalmazásuk kettős célt szolgál: részben a törté-neti hős, Alexandros és az epikus hős, Achilleus rokon vonásait kívánják hangsúlyozni, de egyszersmind közelebb hozzák egymáshoz a két szerzőt, Arrhianost és Homérost is, hiszen „Arrhianos Alexandros Homérosa akart lenni.” A felsorakoztatott epikus allúziók (a párbajjelenetek dramaturgiája, a seb pontos helyének megjelölése stb.) mind-mind ezt a „Homérosszá válást” szolgálják. A bemutatott szövegrészletek közül ki kell emel-nünk az ún. mallos-epizód finom elemzését: az ostromlott város falairól az ellenség közé ugró, a jelentős túlerővel akár az élete árán is szembeszálló vezér alakja már önmagában eposzba kívánkozik, az epikus hatást pedig tovább fokozzák a szöveg körültekintően megválasztott nyelvi kifejezőeszközei is.A függelékben közölt fejezet (Arrhianos Bizáncban, 183–191) már Arrhianos mű-vének bizánci hatását vizsgálja, a kései utóélet kérdésében szolgál újabb adalékokkal. Köztudomású, hogy az antik hagyományból építkező bizánci irodalom kedvelt eszköze volt az utánzás, a mimésis. Az sem újdonság, hogy klasszikus történetírók alapos is-merete jól kitapintható a bizánci historiográfia legjelesebb darabjaiban is (vö. Morav-csik Gy.: Klassizismus in der byzantinischen Geschichtsschreibung. In: P. Wirth [Hrsg.]: Polychronion. Heidelberg 1966. 366–377). Ám hogy a „nagy triász”, Hérodotos, Thuky-didés és Xenophón mellett Arrhianos is helyet követel magának a mintául szolgáló szer-Antik_2014_1.indd   135 2014.06.25.   11:31:58136 KÖNYVSZEMLEzők kánonjában, azt T. kutatásai igazolták a 15. században működő imbrosi Kritobulos példáján. T. szerint a főhős, II. Mehmed szultán alakjának megformálásakor éppen az arrhianosi Sándor-kép szolgáltatta az egyik, ha nem a legfőbb példát. Állítását a szöveg-szerű allúziók és szerkesztésbeli párhuzamok mellett minden kétséget kizáróan bizo-nyítja, hogy a Topkapi Serai könyvtárában őrzött Arrhianos-kézirat mai tudásunk sze-rint Kritobulos sajátkezű másolata.A kötetet rövidítésjegyzék (192) és mintegy 200 tételből álló bibliográfia (193–205) zárja.Ami a formai szempontokat illeti, kezdjük egy talán feleslegesnek tűnő megjegy-zéssel: a görög nevek – nemcsak a hazai állapotokra jellemző – kaotikus átírási szokásai szerencsére T.-t nem zavarták meg. Az  név ún. tudományos átírása ugyanis helyesen Arrhianos (nem pedig Arrianos!), s bár az általános gyakorlat szerint elfogad-ható lenne az Arrhianosz forma (népszerűsítő átírás), talán még a kissé elavult latinos Arrianus alak is, T. mindvégig következetesen – és szerintünk helyesen – a tudományos átírást használja – akárcsak a többi név átírása esetében. A viszonylag nagy terjedelmű görög szöveg helyesírása pontos, a részletek közlése pedig indokolt, amennyiben a szer-ző teljes műfordítás híján többnyire maga fordítja Arrhianos szövegét. (A „teljes Arrhia-nos” magyar fordításának hiánya egyébként fájdalmasan sajgó seb: az orvoslás, vagyis a műfordítás elkészítése alighanem szintén T.-ra vár.) A minden kötetben megtalálható elütésektől, apró lapsusoktól természetesen ez a kiadvány sem mentes, de a tévesztések száma az átlagosnál nem több, a hibák nem befolyásolják a gondolatmenet megértését, felsorolásuk tudálékos szőrszálhasogatás volna. Summa summarum: hogy Alexandrosnak Homérosa lett-e Arrhianos, nem tud-juk. Annyit azonban különösebb kockázat nélkül kijelenthetünk, hogy Arrhianosnak jelen kötettel megszületett a magyar Homérosa.Mészáros Tamás Simon L. Zoltán: Árkádia kettős tükörben. T. Calpurnius Siculus eklogái. (Apollo könyvtár 28.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 2009.Simon Zoltán immáron fél évtizede megjelent, a hazai szakirodalomban ezidáig érthetetlen módon visszhangtalanul maradt monográfiája, amely a humanizmus idején még ünnepelt és utánzott, majd az ezüstkor másodvonalába sorolt, igyekvő Vergilius- epigonként, rosszabb esetben Nero gerinctelen propagandistájaként elkönyvelt latin bu-kolikussal foglalkozik, igen jelentős munka. A megjelenésében mindenfajta hivalkodást kerülő kötet nem kevesebbre, mint a corpus újraértelmezésére vállalkozik. Olvasatában a hét ekloga sorozata (a vitás attribúciójú Laus Pisonis leginkább a Calpurnius-életrajz összefüggésében kerül szóba) egy határozott művészi programot figyelemre méltó esz-közökkel megvalósító, önálló ízlésű, művelt költő alkotása, aki verseiből egységes, kö-vetkezetesen szerkesztett kötetet épít. Túl a számos kitűnő részletmegfigyelésen, a mo-Antik_2014_1.indd   136 2014.06.25.   11:31:58

Tóth Iván: Alexandros Homérosa : Arrhianos-tanulmányok. Antiquitas – Byzantium – Renascentia III. Budapest, Eötvös Collegium, 2013

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library