Az értekezés azt vizsgálja, hogy az ezredforduló óta milyen változások következtek be az átalakuló nemzetközi biztonsági környezet hatására a nemzetközi fejlesztési segélyezés gyakorlatában. A globalizációs folyamatok révén a világ fejlett országaira fokozódó hatással vannak a fejlődő országok irányából érkező, a szegénység és az állam gyengeségének kölcsönhatásai által generált biztonsági kihívások. A gyenge államok, a terrorizmus, a környezeti degradáció, a tömeges és szabályozatlan migráció, a globális járványok, a tömegpusztító fegyverek, a szervezett bűnözés és kábítószer-kereskedelem mind olyan veszélyek, amelyek elől a fejlett országok egyre kevésbé tudnak elzárkózni. A disszertáció során empirikus adatok segítségével próbáljuk kimutatni, hogy a fejlett országok – többek közt – nemzetközi fejlesztési segélyeik minőségének és allokációjának átalakítása révén is reagálnak e változásokra. Külön vizsgáljuk továbbá, hogy a kelet-közép-európai donorok, köztük Magyarország, közelmúltban újjáalakított nemzetközi fejlesztési segélypolitikái hogyan viszonyulnak e nemzetközi változásokhoz.
Az értekezés elméleti keretül a nemzetközi rezsimek elméletét alkalmazza, illetve adaptálja a nemzetközi fejlesztési segélyezés elemzésére. Fő feltételezésünk szerint a nemzetközi fejlesztési segélyezés rezsimjében egy éles korszakváltás következett be az ezredforduló környékén a változó nemzetközi biztonsági környezet hatására. A szegénységből gyökerező biztonsági kihívások kezelése egyre fontosabb a rezsim egésze szintjén, így, szemben a hidegháború korszakával, a donorok egyre inkább előnyben részesítik feltételezésünk szerint a segélyekre valóban rászoruló (szegény), ám azokat hatékonyan felhasználó (jól teljesítő) recipienseket. Korábban ugyanis, a viszonylagos szakirodalmi konszenzus szerint, a donorok alapvetően geopolitikai és külgazdasági célokat igyekeztek előmozdítani a segélyezés révén.
E korszakváltás empirikus bizonyítása érdekében vizsgáltuk, hogy mennyiben változott az egyes donoroknál a nemzetközi fejlesztési segélyezés folyamatának hatékonysága, átalakult-e a segélyek allokációja, illetve, hogy az esetleges megfigyelt változások ténylegesen összefüggésbe hozhatóak-e az új biztonsági dilemmák megjelenésével. A disszertáció során vegyesen alkalmaztunk kvalitatív és kvantitatív (regressziós) módszereket. Legfontosabb eredményeink a következők:
1. A segélydonorok nagyobb hányadánál megfigyelhetőek ugyan a törekvések arra, hogy növeljék a segélyezési folyamataik hatékonyságát, ám ez sokszor kimerül formális intézkedések meghozatalában, amelyek gyakorlati hatásai nehezen mutathatóak ki.
2. A segélyek allokációját tekintve viszonylag egyértelmű bizonyítékokat találtunk arra, hogy az ezredforduló óta a donorok valóban előnyben részesítik a szegény és jól teljesítő recipienseket, szemben a hidegháborús korszakkal.
3. Mindez egyértelműen összefüggésbe hozható a fejlődő országokban megfigyelhető államkudarcok jelenségével. Az ok-okozati összefüggést alátámasztja az Egyesült Államokról, illetve a Egyesült Királyságról készített esettanulmányunk is.
4. Ami a kelet-közép-európai segélydonor államokat illeti, segélyezési folyamataik hatékonyságát, illetve segélyallokációjukat vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy másképp viselkednek, mint a fejlesztési segélyezés rezsimjének egésze.
Összességében tehát levonható a következtetés, hogy bár a donorállamok teljesítménye meglehetősen egyenetlen, a megindult változások és azok okai mégis beazonosíthatóak. A biztonsági környezet változása arra ösztönzi a donorokat, hogy a fejlesztési segélyeiket egyre nagyobb mértékben állítsák a szegénység csökkentésének szolgálatába, és a disszertáció érvelése szerint ez részben kimutatható empirikusan is
