Mesterházi, Miklós

Repository of the Academy's Library

DOKUMENTUM             NMesterHázi MiklósEltévedt írás eltévedt publikumnakJohn Toland tanulmánya eléEltévedt írás ez a bosszúság (meg a csodálat meg a szobafogság) okán a magam mulatságára lefordított darab John Toland – nem a Magyar Filozófiai Szemle lap-jain kellene találkoznod vele, Nyájas Olvasó (mindazonáltal nem mulaszthatom el: köszönet a szerkesztőknek, hogy közlik): ha van publikum, amelyet tán nem szükségeltetik fölvilágosítani arról, „hogy a zsidók távolról sem kóros daganatok vagy kinövések (mint azt némelyek vélni szeretnék), nem haszontalan tagjai a köznek, nem gonosz lények vagy veszélyes népség semmiképp sem, hogy épp-oly engedelmesek, békések, hasznosak és jóravalók, mint bárki más”, a Szemle publikuma az. Tán a hirdetőoszlopokon volna a helye, ha elférne, de belátom, nem fér, nemcsak a terjedelme miatt nem, hanem mert azokat elfoglalták más, nem épp a 17. század végi – 18. század eleji szabadgondolkodók szellemében fogant üzenetek (amikor a fordítás készült, a bevándorlókról, most épp, amikor megjelenik, a járványról, ordító részvétlenséggel erről is, amarról is).Gondolom, ott, hirdetőoszlopokon látná viszont írását a szerző, John Toland (1670. november 30. – 1722. március 11.) is a legszívesebben: nem az asztalfi-óknak, nem is valami katedra reményében írta, amit írt, hanem mert „köteles-sége minden embernek, amennyire csak tud, akár jó tanáccsal, akár iparkodásá-val hozzájárulni egész nemének s kivált családjának a jólétéhez, s különösképp amaz ország vagy  társadalom biztos és virágzó állapotához, melyhez közvetle-nül tartozik, s amelynek boldogulásában a magáé is oly szükségszerűen érintve van”, „fogékony lévén e kötelezettség iránt”. Kevésbé patetikusan: mert poli-tikai filozófus volt és vallásfilozófus, bár nem igazán a szisztematikus gondolko-dók fajtájából (ha ez netán szemrehányásnak hangzanék, nem annak szántam), talán mert „tele volt a feje az olvasmányaival, elődeinek eszméi kis foszlányok-ban, foltokban föltűnnek mindenben, amit ír” (Hazard 1973. 177), de legfőképp mert szabadgondolkodó volt, stílusban, megszólalásban, a műfaj megválasztásá-ban mindazzal, ami akkor, amikor az, hogy szabadgondolkodó, igazán jelentett valamit, együtt járt a dologgal. Afféle utcai harcos volt – pamfletek, vitairatok so-kasága került ki a keze alól, és persze, hogy nem volt idegen tőle a gúny, irónia, szerepjáték, tettetett alázat és hamis bók  –, és mint ilyen, első ránézésre leg-134 DOKuMENTuMalábbis, nehezen kifürkészhető. „átolvastam, oly figyelmesen, amilyen figyel-mesen csak képes voltam, Lord Shaftesbury uram, Collins úr, Toland úr, Tindal doktor és néhány kevésbé jeles szerző ünnepelt munkáit – panaszkodik Philip Skelton a deizmust leleplező munkájában 1749-ben  –, és megütközésemre bár érzékelem, mi az, amit le akarnak dönteni, de azt már képtelen vagyok ugyan-ilyen könnyen felismerni, mi az, amire törekszenek, túl azon, hogy a természet vallását és törvényeit rekommendálják a kinyilatkoztatás helyett; és hogy olva-sóik abból szedegethetik össze esetenként, mit is állítanak, hogy mi az, amit ta-gadnak” (Skelton 1749. 1. kötet. 41). Még az sem tűnt kétségbevonhatatlannak mindenki szemében, hogy ír (Donegal megyében született, Írországban), vagy legalábbis Jeremiah Newman püspök szemében nem tűnt annak, mert az olyas-fajta eretnek gondolatok, amilyeneket Toland fejtegetett, ha már muszáj vala-milyen tradícióhoz tartozni, szerinte sokkal inkább mutatják őt angol, mintsem ír gondolkodónak.1 Akárhogy is, voltaképp nem oly nehéz az irodalmi csínyek és politikai provokációk mögül – „született bajkeverő volt és botrányhős” – kihal-lani, miben is hitt Toland megingathatatlanul: „fejébe szállt az »ész«” (Hazard 1973. 177). Vagyis a meggyőződés (szkeptikusabb olvasók kedvéért: balítélet), hogy az igazság minden égöv alatt ugyanúgy hangzik, meg hogy mindenképp jobban járunk, ha érvekre hallgatunk, és merünk hinni a szemünknek, mint ha másokat engedünk gondolkodni helyettünk, másokat, akiket tán nem is oly tisz-tességes szándékok vezetnek, mint hirdetik. Ezen a ponton kicsit bonyolódik a kép: az ész jámbor feltevéseihez kalandosabb hipotézisek társulnak egy ősere-deti, de a történelem során a hamisítás, babona és érdek martalékává lett vallá-sosságról, egyáltalában, a valaha az ember által birtokolt bölcsességről, amelyet elveszejtett az „álszentek összeesküvése”. (Az ősi bölcsesség dicséretének egy változatából ízelítőt ad az Érvek a zsidók honosítása mellett 1714-es kiadása is, a vitairat végén pár oldalt közölve a Nazarénusból.)2 Persze konspirációs elméle-teket szőni a 17. század végén – 18. század elején, az egy kicsit más volt, mint ahogy a konteókról mi megemlékezni szoktunk – „Toland nem rugaszkodott el a valóságtól, ha a konspiráció fogalmaiban gondolkodott a politikáról akkor, ami-1  Az (1985-ben [!] megesett) incidensről lásd Kearney 1996. 211–214.2  „Jól  tudod  (uram),  ígértem  azoknak,  akik  iránt  a  legnagyobb  tisztelettel  vagyok,  egy Respublica Mosaicát, avagy Mózes köztársaságát, melyet végtelenül csodálok, jobban csodálok a kormányzat mindama formáinál, melyek valaha is léteztek, akár egykor a tényleges gyakorlat-ban, mint a régi spártaiaké vagy rómaiaké és ma a velenceieké, akár csupán ideaként léteztek, mint Platón Atlantisza vagy Sir Thomas More Utópiája  s  az effélék.  […] Emlékezhetsz  rá, azt állítom, a Mózes megadta  terv sohasem öltött egészen  testet, voltaképp a  tökéletesség mégoly csekély fokán sem Júdeában; és hogy ha ez valaha is megtörténnék, utóbb sohasem volna lerombolható, nem rombolhatná le sem alattvalók belső zendülése, sem külső ellenség ereje, ami annyit tesz, hogy halhatatlan kormányzat volna, holott a kormányzatra úgy tekinte-nek, mint a természetben a leginkább fordulatoknak kitett valamire. De azt nem mondtam el neked, vajon ezt a változtathatatlanságot Isten valamiféle ígéretére vagy csodálatos közbe-avatkozására alapoztam-e, vagy magának a formának belső természetére és alkatára, legyen eredete bármilyen, tetszésed szerint.” Toland 1714. 1–2.MESTERHáZI MIKLóS: ELTÉVEDT ÍRáS ELTÉVEDT PuBLIKuMNAK  135kor az állam palotaforradalmakkal,  inváziós  félelmekkel, gyilkosságokkal, bör-tönnel és lemondatással megszerezhető zsákmánynak számított” (Brown 2012. 19)  –  (s  tán  arról  sem  illik megfeledkezni,  hogy  az  a  fajta  történetírás,  amely társadalmi csoportok érdekeivel, gazdasági trendekkel és más effélékkel kezdte magyarázni a dolgok folyását, még nem volt föltalálva). De vélekedjünk bárhogy is a konspirációs elméletek magyarázóerejéről úgy általában, akiket Toland az Érvekben támad, aligha tűnhettek másnak, mint álszentnek olyasvalaki szemé-ben, aki Locke meg valamelyest Spinoza (és Bayle, esetleg Bruno) eszméinek vonzásában gondolkodott – nagyra aligha  tarthatta azokat,  akiknek  félelmét a jövevényektől és elnyert politikai jogaiktól azzal kellett csitítgatnia (nem min-den harapós gúny nélkül), hogy „a nemzeti egyháznak sincs oka attól  tartani, hogy a zsidók velük osztozkodni jönnének az egyházi javadalmakon; úgyhogy az egyetemet elhagyó egyetlen jelölt vagy várományos sem kell azon buzgólkod-jék ebből az alkalomból, hogy kirekessze a zsidókat a nemzetből (mint valaha a disszenterekkel tették kirekesztendő őket az egyházból), ki ne akolbólítsa őt valami levita a parókiáról, vagy meg ne fossza a zsíros püspöki hivataltól egy rab-bi”. Meglehet, túl sok mindenben szimatolt összeesküvést – az orvosokban sem bízott a céh belső viszályai és titkolódzása miatt, halálos ágya mellett az asztalon egy Diatriba contra Medicos című traktátus hevert  –, de ha ez ellenvetés, „baj van vele, mert […] voltak ellenségei, és el is akarták hallgattatni. Cenzúrázták, meg-fenyegették, el is páholták, mert kinyitotta a száját. Műve valami nagyon kíno-sat mesél el a korról, amelyben élt: a félelem, féltékenység és paranoia koráról, amelyben virágzottak a konspirációs elméletek, és néha igaznak bizonyultak; a korról, amely nagyon is hasonlít a miénkre.” (Brown 2012. 19.)Majdhogynem  föltérképezhetetlenül  gazdagok  (történeti  anyag  és  eszmék tekintetében) Tolandnak a kereszténységet, a hit racionális magvát, az apokrif hagyományt  (és  ennek  fonákján  a  bigottságot,  hamisítást,  babonát)  s más  ef-féléket  tárgyaló  (és nem mellesleg elképesztő olvasottságról  árulkodó)  írásai,3 melyekkel oly sok ellenségre sikerült szert tennie – aminek tán volt némi szere-pe abban, hogy „sehogy sem tudott megszabadulni a felületesség, megbízhatat-lanság és sarlatánság bélyegétől, amely rajta ragadt élete utolsó napjaiig” (Israel 2001. 610)  –, és amelyek óvatos becslés szerint sem kevéssel járultak hozzá ah-hoz, hogy a 18. század kezdett valahogy egészen másképp gondolkodni hitről, szentírásról, írásmagyarázatról, mint az effélékről korábban gondolkodott a világ. 3  Tán elég illusztrációként a Nazarénus teljes címét idéznem: Nazarénus, avagy a zsidó, po-gány és mohamedán kereszténység. Benne Barnabás ősi evangéliumával és a mohamedánok modern evangéliumával, amelyet ugyanannak az apostolnak tulajdonítanak, az utóbbi evangélium ez alka-lommal válván ismertté a keresztények körében. Valamint a kereszténység eredeti tervezetével, időnként a nazarénusok történetén keresztül megmagyarázva, miáltal örvendetes módon berekeszthetők az erről az isteni (ám nagyon is eltorzult) intézményről folyó különböző viták. Kitérve továbbá a négy evan-gélium egy ír kéziratára, valamint a keldeekre [Keldees, szokásosabb formában: Culdees] (egy laikus vallási rendre) Worcester két utolsó püspöke ellenében – és ezt még három kisebb traktátus követi a függelékben.136 DOKuMENTuMDe nemcsak filológusi érdemei (a Nazarénusban pertraktált ír kéziratot ő ásta elő valahol Hollandiában) és irdatlan olvasottsága érvelnek Toland mellett, ha netán érvelni kell – és volt, hogy kellett (volna): „Az elmúlt negyven évben születet-tek közül ki olvasta egyetlen szavát  is Colinsnak [sic], Tolandnak, Tindalnak, Chubbnak vagy Morgannak, s a magukat szabadgondolkodónak nevező egész társaságnak?” – fölényeskedett Edmund Burke a század végén4  –, hanem épp ami olyan viszolyogtatóvá tette fajtáját Burke szemében, a bigottság, az álszent fecsegés és a sötét machinációk gyűlölete a köz egyéb dolgaiban is. A vallástör-ténész és vallásfilozófus Toland elfogulatlansága persze kellett ahhoz, hogy az Érvek megszülessék, de a szóban forgó írás elsősorban a kozmopolita és (bár haj-landó volt rábiccenteni a Hannover-ház uralmára a békesség kedvéért) republi-kánus politikai gondolkodó munkája, aki megpróbálta rászorítani honfitársait a szégyenkezésre (Pincus 2016. 107), szemükre lobbantva az embertársaik ellen elkövetett bűnöket és ostobaságukat (no igen, a „magát szabadgondolkodónak nevező társaság” nem volt épp nyúlszívű). Történészek ma nyilván semmi meg-hökkentőt nem találnak az Érvekben, hacsak azt nem, milyen pontos képet fest a szerző a hajdani szép napokról (talán csak a Temze torkolatában hagyott hajó története olyasmi, ami, meglehet, legenda) – persze a történészek tudják azt is, hogy ami Angliában történt, azt előbb-utóbb színre vitték Európa minden orszá-gában tévedhetetlenül  –, de aki az angol történelmet legföljebb Shakespeare királydrámáiból ismeri (és aki, mint e sorok szerzője, azok közt sem igazán tud rendet tartani), annak azért tátva marad a szája (holott hát Shakespeare sem bánt kíméletesen a dicső történelemmel). Dióhéjban (a részletek Tolandnál): tán él-tek zsidók Angliában korábban is (bár erre nincs bizonyíték), voltaképp Hódító Vilmos hozta őket át a szigetre Rouenból, ahogy tették aztán más uralkodók is, merthogy a korona inkább szerette volna pénzben élvezni a jövedelmeit, mint mindenféle limlomban; a király szolgálatában (afféle adószedőkként és fejőste-henekként) némely privilégiumok fejében szépen a malomkövek közé is szorul-tak, idővel csak aközött választhatván, ki verje ki a fogukat, a tömeg, amely nem kedvelte az adószedőket, vagy a király, aki csak a pénzükért kedvelte őket – a király szolgáiként az uralkodó bármikor adót vethetett ki rájuk, magas tetszése szerint  –, addig-ameddig: I. Eduárd 1290-ben (ez alkalomból újfent gondosan kifosztva) kisöpörte őket az országból. 1655-ig, amikor az amszterdami Manasz-szé ben Izráel rabbi közbenjárására Cromwell újra nem engedélyezte a zsidók letelepedését (bár Cromwellnek nem sikerült erről a formális döntést is kicsi-karnia), csak kikeresztelkedett zsidók akadtak Angliában (a számukat Toland, meglehet,  túlbecsüli),  köztük  Londonba  menekült  marranók.  Bár  1655  után kezdtek visszaszivárogni Angliába (III. Vilmos 1700-ban egyiküket még lovag-gá is ütötte), Toland vitairatára áll, amit valaki (Hume-ra utalva) mondott róla, tudniillik hogy halva  született  gyermekként került  ki  a nyomdából:  nem  sok 4  Burke 1990. 181 – a bekezdés folytatása sem szívderítőbb.MESTERHáZI MIKLóS: ELTÉVEDT ÍRáS ELTÉVEDT PuBLIKuMNAK  137foganatja volt. A zsidók honosításáról szóló törvény 1753-ig váratott magára, és 1754-ben a toryk ellenállása miatt vissza is vonták, nem sokkal többet meghagy-va belőle, mint a szabad vallásgyakorlás jogát (de legyünk méltányosak: a római katolikusok vagy a disszenterek sem voltak teljes jogú állampolgárok).Vehetnénk olybá is talán, nem igazán szerencsés elvi meggondolások mellé, afféle segédcsapatként, gyakorlatiakat szegődtetni (csak gyengülnek így az ér-vek), márpedig Toland él ezzel a fogással: sűrűn hivatkozik arra, hogy a zsidók, minthogy  értik  a  dolgukat  (értenek  a mesterségekhez,  a  kereskedelemhez,  a pénzügyekhez), hasznára lesznek hát Angliának, ám hadd védjem meg az Ér-vek szerzőjét (ha netán rászorulna). Egyrészt – Toland utal rá, a szerencsétlenül járt „pfalziakra” – az ígéret földjéből, ha közbeszól az üzlet (meg a bürokratikus ostobaság), könnyen lesz nem is a legjobb fajta munkaközvetítő iroda; a Foreign Protestants Naturalization Act,  amellyel  Anna  királynő  alatt  Anglia menedéket kínált a háború, vallási üldöztetés és nyomor elől menekülő (nemcsak) pfalziak-nak, tán azért született, mert a parlament a gazdaság felvirágoztatását várta tő-lük, talán eleve inkább a gyarmatokra szánták őket, mindenesetre nem igazán váltotta be a jövevények reményét, hogy ölelő karok fogadják az érkezőket: ron-da viták várták őket, majd a tengeren túl robot. (Érdekes kérdés: hova vonulunk ki majd mi, nem lévén immár – politikailag, nem fizikai értelemben – „üres” hely, ha már mind fölöslegesek leszünk, mondjuk, mert az intelligens gépek in-telligensebb filozófiai dolgozatokat írnak nálunk – végül is hol van az megírva, hogy a fölöslegesség csak a kékgallérosokat fenyegeti?)Másrészt a pfalziak dolga csak mellékszál, a merőben pragmatikusnak tűnő érv valójában nem az. Egy olyan kor szelleme érződik ki az Érvekből, amelyik hitt abban, hogy „semmi sem hasznosabb az embernek léte fenntartására és az élet észszerű élvezetére, mint az észtől vezetett ember”.5 Mi meg, szügyig osto-ba etnikai konfliktusokban, süketen a gyökereken élő eszelősök ordításától, hu-nyorogva bámuljuk, milyen átkozottul fennkölten tudtunk gondolkodni 207 év-vel ezelőtt. És szívesen kérdeznénk Tolandtól: hát mi lesz ebből, tekintetes úr?IRODALOMBrown, Michael 2012. A Political Biography of John Toland. London, Pickering & Chatto.Burke, Edmund 1990. Töprengések a francia forradalomról. Ford. Kontler László. Budapest, Atlantisz.Hazard, Paul 1973. The European Mind. 1680–1715. London, Penguin.Israel, Jonathan 2001 Radical Enlightment. Philosophy and the Making of Modernity. 1650–1750. Oxford, Oxford university Press.5  Benedictus de Spinoza: Etika. Az etika IV. része. Az emberi szolgaságról, vagyis az indu-latok erejéről, Függelék, 9. főtétel (Spinoza 1979. 343).138 DOKuMENTuMKearney, Richard 1996.  John Toland: An Irish Philosopher?  In: Philip McGuinness – Alan Harrison – Richard Kearney (szerk.) John Toland’s Christianity not Mysterious. Texts, Associated Works and Critical Essays. Dublin: Lilliput Press.Pincus, Alaina Rachelle 2016. 107. Jewish Toleration, Assimilation, and Citizenship in the British Imagination. 1655–1755. Dissertation, university of Illinois at urbana-Campaign.Skelton, Philip 1749. Ophiomaches, or Deism Revealed. 2. kiad. London: A. Millar. 1. kötet. 4t1.Spinoza, Benedictus de 1979. Etika. Ford. Szemere Samu. Budapest, Gondolat.Toland,  John1714.  Two  Problems,  Historical,  Political,  and  Theological,  concerning  the Jewish Nation and Religion. In uő: Nazarenus, or Jewish, Gentile, and Mahometan Christianity. Appendix. London, J. Roberts.

Eltévedt írás eltévedt publikumnak. John Toland tanulmánya elé

http://real.mtak.hu/152505/1/Mesterh%C3%A1zi-Mikl%C3%B3s-Elt%C3%A9vedt-%C3%ADr%C3%A1s-elt%C3%A9vedt-publikumnak.-John-Toland-tanulm%C3%A1nya-el%C3%A9.pdf

Eltévedt írás eltévedt publikumnak. John Toland tanulmánya elé

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library