Erdélyi, Ágnes

Repository of the Academy's Library

erdéLyi áGnesKorrekció és hűségEmlékek Heller ÁgnesrőlPróbálom felidézni a legkorábbi emlékemet Heller Ágnesről. Valószínűleg a nagydoktori védésén láttam őt először. Az életrajzi adatok szerint 1968-ban nyerte el a tudományok doktora címet, tehát a védés vagy ugyanebben az év-ben, vagy 1967-ben lehetett. A külsőségekre, a zsúfolt teremre (még az ablak-deszkákon is ültek), a sok híres emberre, akit addig csak névről ismertem (azt hiszem, Lukács Györgyöt is ott láttam először, de abban biztos vagyok, hogy ott hallottam először beszélni) és a felfokozott hangulatra nagyon jól emlékszem. A védés menetét, az opponensi véleményeket, Heller válaszát és a hozzászólá-sokat azonban ma már nemigen tudnám felidézni: nagyon régen (több mint 50 éve!) történt, és tartok tőle, hogy akkoriban még – mint afféle kezdő – nem is mindent értettem belőle.1A következő emlékem jóval későbbi és nagyon személyes. Azért mondom el, mert kiderül belőle, milyen sokat köszönhetek Heller Ágnesnek. 1969 őszén elveszítettem az állásomat (két év gyakornokoskodás után nem neveztek ki ta-nársegédnek az orvostudományi Egyetem filozófiai – pardon: marxizmus-leni-nizmus – tanszékére, azt az ajánlatot pedig, hogy egy év próbaidőre meghosz-szabbítják a gyakornoki szerződésemet, visszautasítottam). Heller felhívott, és azt mondta, ő és Fehér Ferenc beszélni szeretne velem (akkor már egy ideje személyesen is ismertük egymást, de azért meglepett a hívása). Az Akadémiai Könyvtár olvasótermének előterében találkoztunk – és az a rövid beszélgetés döntően meghatározta, mondhatni, sínre tette a szakmai pályámat.De mielőtt elmesélem, mit mondtak, meg kell állnom egy pillanatra. Mindig is úgy emlékeztem, hogy a „munkanélküliségemnek” hamar híre ment, és Hel-ler Ágnes még ’69 őszén jelentkezett. Most utána akartam nézni néhány adat-nak, hogy ellenőrizzem a memóriámat, és legnagyobb döbbenetemre kiderült, 1  Jól emlékszem viszont Lukács György hozzászólásának arra a sokat emlegetett részé-re, amelyben azt találta mondani az egyik opponensnek, Falus Róbertnek, aki – gondolom – nemcsak szakmai (filozófiai és klasszika-filológiai) érvek alapján támadta élesen az arisz-totelészi etikáról szóló disszertációt, hogy Max Weber nem fogott volna kezet azzal, aki a tudományban ilyet tesz.ERDÉLyI ÁGNES: KoRREKCIÓ ÉS HŰSÉG 109hogy ez a bizonyos beszélgetés nem lehetett 1970 nyara előtt. ott ugyanis olyas-miről is szó volt, ami 1970. július 14-én történt. – És akkor röviden összefoglalom az elhangzottakat.Ági és Feri (ahogy mindig) egymás szavába vágva elmesélte, hogy néhány napja letartóztatták Kerényi Máriát,2 aki Lukács leveleit és kéziratait szokta gépelni. Most kellene valaki helyette, és ők rám gondoltak. Lukácsnak úgyis szüksége volna egy titkárnőre, aki az aktuális gépelési feladatokon túl rendezné a régi iratokat és újságkivágásokat. Ráadásul, mondták, nemcsak titkárnőként dolgozhatnék Lukács mellett, hanem felkérhetném, hogy legyen a Diltheyről tervezett kandidátusi disszertációm nem hivatalos témavezetője. Ők ezt már említették neki, és egyáltalán nem zárkózott el.Lényegében ennyi hangzott el ezen a számomra sorsdöntő beszélgetésen (amely meglehetősen egyoldalú volt: ők ketten beszéltek, én pedig megillető-dötten hallgattam őket). Nekik köszönhetem a következő (ezek szerint mind-össze) szűk egy évet,3 amelynek során hetente három délelőttöt töltöttem a Belgrád rakparti lakásban, ahol dolgoztam is egy keveset (leveleket írtam, irato-kat rendeztem), de főleg Lukácsot hallgattam és tanultam, tanultam, tanultam.4 De erről már nem mesélek, hiszen az nem Heller Ágnesről szólna. Nem tudom felidézni, valaha is megköszöntem-e neki és Fehér Ferencnek a nagy lehetősé-get. Valószínűleg nem, most meg már nincs kinek megköszönjem.A hetvenes években a két nemzedék tagjai – a „Lukács-iskoláé” és a „Lu-kács-óvodának” nevezett fiatalabbaké, akik közé én is tartoztam – eltávolodtak egymástól. Emlékeim szerint csak 1977-ben, az első Charta-aláírás5 után talál-koztunk újra, de az utak hamarosan megint elváltak: a hetvenes évek végén Hellerék emigráltak, és a kapcsolat ezzel hosszú időre megszakadt.2  „A Belügyminisztérium illetékes szervei 1970. július 14-én a Német Szövetségi Köztár-saság javára végzett kémkedés alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezte [sic!] Kerényi Mária 41 éves budapesti lakost a Magyar Rádió és Televízió szerződéses alkalma-zottját. A nyomozás eddigi megállapításai szerint Kerényi Mária 1968 óta rendszeresen adott át államtitkot képző adatokat a Német Szövetségi Köztársaság egyik vezető beosztású tiszt-viselőjének, aki státusával visszaélve, kémadatok kiszolgáltatására kérte fel. Kerényi Mária ügyében a vizsgálatot folytatjuk. (MTI)” Népszabadság, 1970. 8. (Idézi Nagy Péter: Hans Joa-chim Vergau nyugatnémet kereskedelmi tanácsos Magyarországon (interjú), Betekintő 2017/2. 12.) Az interjú szövege szerint Kerényi Mária a Kulturális Kapcsolatok Intézetében dolgozott (emlékeim szerint Ági és Feri is ezt mondta), a Magyar Rádió és Televízió mint munkahely kizárólag a lábjegyzetben idézett MTI közleményben szerepel. – Lukács György és a róla korábban „Kelemen Anna” néven rendszeresen jelentő Kerényi Mária kapcsolatáról lásd Sző-nyei Tamás: Lukács György levelei. Az állambiztonsági szolgálat mint a filozófus postása. Magyar Narancs. 2010/18. (05. 06.) https://m.magyarnarancs.hu/konyv/lukacs_gyorgy_leve-lei_-_az_allambiztonsagi_szolgalat_mint_a_filozofus_postasa-73705 3  Lukács György 1971. június 4-én meghalt.4  Igaza van Max Webernek: a véletlen és a szerencse – sőt: a „vakszerencse” – komoly sze-repet játszik a tudományos (és az egyetemi) életben. Lásd: A tudomány mint hivatás. In Max Weber: Tanulmányok. Ford. Wessely Anna. Budapest, osiris, 1998. 130 és 132.5  1977. január 19-én 33 magyar értelmiségi nyilatkozatot adott ki, melyben szolidaritását fejezte ki a Charta ’77 aláíróival, és elítélte az ellenük alkalmazott repressziót.110 MEGEMLÉKEZÉS HELLER ÁGNESRŐLA rendszerváltás utáni években sokszor találkoztunk szakmai és társasági ösz-szejöveteleken. Nem voltunk ugyan közeli barátok, de „közvetve” – a nagyon közeli közös barátok révén – mégis közel voltunk egymáshoz. Ezekből az évek-ből sok emlékem van Ágiról, köztük olyan is, amelyik talán másoknak is érdekes lehet. Időrendben elmondok hármat.Az első, kicsit rendhagyó (Ágira nem igazán jellemző) történet a kilencvenes évek elejéről, amikor ő és Feri már – pontosabban: akkor még csak részben – hazatelepültek. Mindketten szerettek volna megismerkedni Tóth Imrével,6 akit én jól ismertem, mert nála voltam Humboldt-ösztöndíjas a Regensburgi Egye-temen. Imre is szívesen találkozott volna az akkoriban már világszerte jól is-mert Heller Ágnessel, így aztán amikor legközelebb Budapesten járt, együtt meghívtam őket – valamint Tordai Zádort és a feleségét – vendégségbe hoz-zánk. Az este barátságos csevegéssel indult, Ági azonban úgy egy negyedóra elteltével odafordult Imréhez, és óvatlanul azt kérdezte: „Mivel foglalkozik mostanában, professzor úr?” – Akik ismerték Imrét, el tudják képzelni, ami ez után következett.Imréről tudni kell, hogy egész életében ugyanazzal a problémával, „a nem-euklideszi geometriák matematikai, történeti, filológiai és filozófiai rejté-lyeivel” foglalkozott,7 és hogy a témáról képes volt bármikor hosszú órákon át lenyűgözően beszélni (valószínűleg napokon át is képes lett volna, ha a hall-gatósága bírta volna). Most is ez történt: Imre belekezdett, és az est hátralévő részében soha többet senki nem tudott megszólalni. Bármilyen hihetetlen, Ági sem. (Sőt Feri sem!) Tettek néhány tétova kísérletet: amikor Imre levegőt vett, megpróbáltak bekapcsolódni, de Imre ilyenkor felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy még nem fejezte be, és ők nem is szóltak közbe. Aki ismerte Ágit, an-nak nehéz elképzelni, hogy órákon át meg se szólalt, de jól láthatóan élvezte a nagyszerű előadást, amely talán reggelig (vagy tovább) is eltartott volna, de Feri éjféltájt megelégelte, felállt, és intett Áginak, hogy ők mennek. (Ezt viszont annak, aki ismerte Ferit, könnyű elképzelni.) Imre még folytatta volna, de Tor-dai Zádorék is csatlakoztak a távozókhoz, és (a vendéglátók szerencséjére) őt is magukkal vitték.A második történet jóval későbbi, és az előzővel ellentétben egyáltalán nem rendhagyó. Valamikor az MTA Filozófiai Intézetében 2010 elején történt bot-6  Tóth Imre (1921–2010) neves romániai magyar matematikus, filozófus és matematikatör-ténész; 1969-ben emigrált a Német Szövetségi Köztársaságba, ahol a Regensburgi Egyetem Tudománytörténeti Tanszékét vezette.7  Vekerdi László szép megfogalmazását idézem: „senki Tóth Imréhez hasonlóan nem is-meri a nem-euklideszi geometriák matematikai, történeti, filológiai és filozófiai rejtélyeit, e nélkül a mindenre kiterjedő alapos ismeret nélkül el sem lett volna képzelhető nagy fölfe-dezése, hogy a »kontra-euklideszi« lehetőség – Arisztotelésztől bőséggel dokumentálhatóan – jókor fölbukkan a görög matematikában. Ez a fölfedezés meghozta számára a megérdemelt szakmai világhírt, neki azonban csupán kiindulásként szolgált, ahonnét egyre magasabb kilá-tókra emelkedik.” Vekerdi László: Tudás és tudomány. Budapest, Typotex, 1994. 302.ERDÉLyI ÁGNES: KoRREKCIÓ ÉS HŰSÉG 111rányos igazgatóválasztás8 előtt Ági fölkeresett az egyetemen, és megpróbált meggyőzni, hogy támogassam azt a jelöltet, aki később a pályázat nyertese lett (akkoriban tagja voltam az MTA Filozófiai Bizottságának, amely véleményez-te a pályázatokat). Noha nem ez volt az első eset, hogy személyi és szakmai kvalitások megítélésében nem értettünk egyet, Ági ezúttal meglepett: nagyon keményen vitatkozott, még az ad hominem érvektől sem tartózkodott (évtize-dekre visszamenőleg valamennyi „bűnömet” fölemlegette), úgyhogy ezután egy darabig – hogy is mondjam? – nem kerestük egymás társaságát. De ez nem tartott sokáig: amikor (az intézet dolgozóinak és az MTA szakmai fórumainak állásfoglalásával szemben) kinevezett új igazgató működni kezdett,9 Ági sietett a tudomásomra hozni, hogy belátja, tévedett. Tulajdonképpen ezért mondtam el a történetet: nem vagyunk tévedhetetlenek, Ági sem volt az. De ő tudott és mert korrigálni.10Az utolsó emlékem a legutolsó napokból való. Ágival két héttel a halála előtt, a férjem, Sós Vilmos temetésén találkoztam utoljára, ugyanabban a temetőben, amelyben nemsokára őt kísértük utolsó útjára. A kép belém égett: a szertartás-terem első sorában, nagy kalapban ott ült a kilencvenéves Heller Ágnes. Meg-rendített, milyen hűséges.A szertartás után megöleltük egymást, talán mondtunk is valamit, erre nem emlékszem. Aztán elléptem, és többé nem láttam.Amíg élek, őrzöm róla ezt a képet.8  Lásd Varró Szilvia: Perpatvar a filozófusok közt – Ekkora lett a fejük. Magyar Narancs. 2010/3. (01. 21.) https://magyarnarancs.hu/belpol/perpatvar_filozofusok_kozt_-_ekkora_lett_a_fejuk-72980. 9  Lásd Vári György: Elbocsájtások a filozófiai intézetben – A minősítés forradalma. Ma-gyar Narancs. 2010/46. (11. 18.) https://magyarnarancs.hu/belpol/elbocsatasok_a_filozofiai_intezetben_-_a_minosites_forradalma-74988. 10  Mivel az én történetem talán nem elég meggyőző, hiszen a teljes igazsághoz hozzátarto-zik az is, hogy a történetnek volt egy olyan része, amelyet utólag már nem lehetett korrigálni (a sokunk által legjobb jelöltnek ítélt pályázó az előzetes „ki kit támogat” kampány hatására visszalépett), utalok még egyre. Mitchel Cohen írja a Dissent legutóbbi, 2019. őszi számában, hogy akkor tanulta meg igazán értékelni Heller Ágnest, amikor 1986-ban a Lucien Goldman-nal folytatott 1968-as vitájáról kérdezte (a vita Lukács regényfelfogásáról és az avantgárddal szembeni elutasító álláspontjáról folyt), és Heller kertelés nélkül azt válaszolta „Goldmannak igaza volt, én pedig tévedtem”. Lásd: https://www.dissentmagazine.org/article/the-example-of-agnes-heller-1929-2019 .  

Korrekció és hűség : Emlékek Heller Ágnesről

http://real.mtak.hu/152390/1/Erd%C3%A9lyi-%C3%81gnes-Korrekci%C3%B3-%C3%A9s-h%C5%B1s%C3%A9g.-Eml%C3%A9kek-Heller-%C3%81gnesr%C5%91l.pdf

Korrekció és hűség : Emlékek Heller Ágnesről

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library