Fried István

Hungarian

University of Szeged

Fried István Az ős(?)magyar eposz felé (Jókai Mór és az „avarok") Idill és tragikum, héroszi cselekedetek és nemzeti sorsfordulók, kozmogőnia és mitológia: Jókai Mór „avar" tárgyú művei az 1850-es esztendőkben e műfaji változatok, képzetek és szemléleti változatok mentén írhatók le. Ami feltétlenül magyarázatot igényel: miért kell idézőjelbe tenni azt a népnevet, amelynek sűrű előfordulása kijelöli a Jókai-művek meghatározott csoportjának tematikáját. Félreértések elkerülése végett: Jókain még akkor sem szabad számon kérni a rigorózusan értett, úgynevezett történeti hűséget, amikor megírja látomását a magyar történelemről, méghozzá népszerűségre igényt tartó történeti munka formájában. Akkor is, máskor is (az „avarokról" szólva) a meg nem született magyar őseposz rekonstruálására tesz kísérletet; majdnem kortársi, XVIII. századi történeti munkák mellett mindenekelőtt Vörösmarty Mihály epikus alkotásait forgatta nagy haszonnal, a leginkább talán a Magyarvár című töredéket. A jelzett évtizedben Arany János is eltöprengett a magyar naiv eposz nem-létén, kiváltképpen a cseh régi költészeti hamisítások kötetét forgatván. A Kalevala, a homéroszi eposzok és azok értelmezése, az indogermán ősköltészetről formálódó nézetek a magyar kutatásba is bejutottak, és ez párosult a XVIII. századi, latin nyelvű magyarországi történetírás és nem utolsósorban a Comides Dániel megfogalmazta magyar ősvallás-elképzelés felől érkező impulzusokkal. Ebben a képzetkörben visszhangzott Pray György 1775-ös tézise, miszerint,Finni, Hunni, Avares et Hungari eadem mihi ortu gens fűit" (Finnek, hunnok, avarok és magyarok számomra egyazon törzsből fakadtak). Ennek a szinkretistának is nevezhető (tehát mind a finn-ugor, mind a „török" származtatást elfogadni látszó) nézetből a magyar költészet, nevezetesen Vörösmarty és Jókai a hun—avar—magyar azonosítást gondolta tovább; a történeti ténynek hitt rokonítási kísérletből próbálva meg rekonstruálni a magyar előidőt. Hogy közben Herder teóriája (a népköltészet, mint az emberiség gyermekkorának „nyelve") szintén formálta a magyar irodalmi gondolkodást, közrejátszott a magyarság őseiről, azaz kora gyermekkoráról szőtt eposzi álmok megter-vezésében; ráadásul az avar—hun—magyar,keleti" őshaza képzetében nem csekély szerepe volt irodalmi és kortárs politikai fonásoknak. A romantika „orientalizmusa" már Vörösmarty pártus—allegóriáját is erősen színezte, a herderi nemzethalál-jóslat mellett a byroni Kelet-mítoszt is számba kell vennünk, ha a Vörösmartytól Jókaiig ívelő romantikus elgondolás szerkezetét szeretnők átvilágítani. Kitérőül hadd említsem meg, hogy Byrontól egyáltalában nem egészen függetlenül már Puskin fölfedezte a Kaukázus „népegyvelegét", Jókai pedig 63 (akár tudott a reformkori magyar Puskin-recepcióról, akár nem) lényegében a többnyelvű, soknemzetiségű Kaukázus képét vetítette rá a maga elbeszéléseinek Kaukázus-tárgyaira. Ami pedig a kortárs politikai eseményeket illeti: az 1850-es esztendők orosz—török—an-gol—francia viszonyai eléggé az előtérbe állították éppen azt a területet, amelyről Jókai Mórnak A fegyvertelen című elbeszélése szól. Minden egyéb (narratológiai, meseszövési, sőt: mesemorfológiai) problémát mellőzve a Circassia— Cserkeszföld változatos esemény-történetét generáló ,£var-kérdés"-t emelném ki; két idézetet írok ide, ezzel érzékeltetem Jókai avar-felfogását: .Egyik törzsökét a népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, akikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, amikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott székeket rakva mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára." , Az avar népfaj egyikét képezi a kaukázusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul..." Aligha célszerű történetírói hűséget számon kémünk; a mitologémák jelzik, hogy egyfelől egy eposz tárgyául szolgáló monda alapjait rajzolgatja ki a szerző, másfelől az egyetemes hagyományokba kapcsolódás lehetővé teszi az avar—magyar azonosítást, ezáltal a magyar őstörténet epikus—eposzi változatának körvonalazódását. Mindez ott munkál már Vörösmartynál, aki a vergiliusi kozmogóniát ülteti át a Magyarvár világába, a textuális rájátszás mellett hangsúlyozva a vergiliusi világszerűség ősmagyar vonatkozású ismét-lődését: „Tettek után török, és munkát ha nem adhat a föld, A pokol álljon elő, avval lesz harcza karomnak..." Mindenképpen a mítosz-recepció ama, igen gyakori változatát látjuk, amely az újra-elmondás módozatainak kimunkálásában érdekelt. Jókai pedig az antik mitologémák mellett Vörösmarty örökségét is a magáénak tudja, így történeteinek epikai „hitelét" az egyetemes és a hazai örökség értelmezése szavatolhatja. Amikor visszaemlékezik az 1850-es esztendők általa sugallt és részben vezetett irodalmi mozgalmaira, a róla szóló irodalomtörténeti megítélésekkel azonosulva jelöli meg a fő irányokat, novella- és drámaformában mégírt avartörténetének jelentőségét abban véli fölfedezni, hogy „ha már éppen valami magyart kívántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Káspi-tó mellett." S ami itt figyelemre méltó: a népetimológiás történeti szemlélet, a varchoniták—várkunok—avarok sor tételezése, valamint a kapcsolódás a Magyarvárhoz. Vörösmarty epikus költeményének Dalma nevű férfialakja lett a Jókai-elbeszélés és -dráma nőalakjává, az eredetileg férfi Dalmából ekképpen lett a ma is leánynévként használatos Dalma. A Vörösmarty-típusú eposzi—epikus („ősmagyar") szemlélet továbbgondolása azonban Jókaira és a korszakra jellemző módon a prózai epika és a dráma alakzataiban valósul meg, A varchoniták című elbeszélés és a Dalma című dráma az 1852-es év termése, a maguknak hazát teremtő és az őshazát elhagyni készülő nép tragikumával szolgál az elbeszélés (e két esemény fogja keretbe az eseménytörténetet), míg a színmű a személyes 64 tragikumot hangsúlyozza, a kötelesség, a szerelem, az individualitás és a kollektívumért hozott áldozat gondolatkörében mozogva. Az elbeszélés a történetírásra való utalással nyit, hogy megalapozza az esemény-sorozat elhihetőségét, s a fikció és a tudomány közötti egyensúlyt megteremtse. Ugyanakkor a „pars mythologia" idézése, a különféle népek hagyományaiból, történetéből származó nevek egy történetbe rendelése (Astaroth, Oldamur, Kubláj mellett Jókai fantázianevei: Helita, Fellengúr) eltávolít, sőt, elidegenít a történeti hitelességtől, és a leginkább a kozmogóniát kirajzoló passzusok révén az eposzi változat felé irányít. Mindezt erősíteni látszik az öreg Oldamur elbeszélése, amely szó szerint ismétlődik a drámában; a fenn—lenn allegórikusan értelmezett bináris oppozíciójában rajzolva meg a varchoniták sorsát. Ez a fenn—lenn a leigázók—leigázottak dichotómiájában konkretizálódik. A hierarchikusan elrendezett világ véglegesnek hitt szerkezete ellen lázad föl a leigázott nép (a varchonita), létrehozva egy eleve ideiglenesnek tervezett rendet, az aszimmetria helyébe a szimmetriát, a hatalmi egyenlőtlenség helyébe a kiegyenlítődést. A megegyezés ellenében cselekvő avar chagán (Jókai helyesírása) a természet törvényeit szegi meg, fiúnak nevelve leányát, Dalmát. Itt az átmenet a Vörösmarty fölvázolta férfialak és a Jókainál férfias nőként szereplő vezéregyéniség között, mint ahogy a világgal dacoló Vörösmarty-hős a világban kényszerű szerepet játszó Jókai-alakká alakult át; a nemzethalál gondolata azonban Vörösmartytól öröklődik. Jókai az elbeszélés zárlatában nyitva hagyja a történetet, számít az olvasó beavatottságára. Nemcsak arra, hogy a Bach-korszakra fogja alkalmazni a históriát, hanem mindenekelőtt arra, hogy az Európában játszódó avar történelemmel ismerős az olvasó. „Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestől s elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem rabszolgák maradtak volna." Az elbeszélésnek ez a nyitottsága (a színdarab a zárlatot nem tartalmazza, Dalma vezéri szavaival cseng ki ott a mű) egyben a történelemből a mondába, a történetírásból a mítoszteremtődésbe tartó folyamatnak is jelzése, a történelemből történetté, epikává válás lehetőségét reprezentálja. Jókai elválasztja egymástól a regény- és a história-író kötele-zettségét, érzékeltetvén, hogy különnemű eljárással élhet egyik is, másik is, mivel más és más a kompetenciája. Nyilatkozataiban a leginkább a regényíró jogait látszik védeni: „nem ismerem el azt a kötelezettséget, hogy a regényíró a historicus nézeteinek a maga alkotását alárendelni látszik". Mindazonáltal Jókai itt és más „avar"-tárgyú műveiben támaszkodik tör-ténetírók kutatásaira, Fesslcrre és Gibbonra például, s feltehetőleg ismeri Rumy Károly György véleményét, amely szerint Magyar Tserkasszia lenne a magyarok bölcsője. Általában: a regényesebb történeti fejtegetések felszabadítják képzeletét, s így a törté-netíróktól átvett adatokat és feltételezéseket szabadon rendelheti egymás mellé, és a romantika orientalizmusát továbbgondoló módszere a történeti adatok igazoló tanúsága mellett legalább az epikai hitelt valószínűsítheti. A varchoniták mitológiai eklektikájában éppen egy soknyelvű, erősen vegyes nemzetiségű vidék több forrásból táplálkozó szakralitása fejeződik ki: mintha Jókai a magyar ősvallás rekonstruálása felé közeledne azáltal, hogy megkísérli: kirajzolja egy, a magyarság rokonaként elkönyvelt nép hitvilágát. Ám ezen túl nemzetkarakterológiával is próbálkozik Jókai, a varchoniták vezéregyéniségei olyan tulajdon-ságok megszemélyesítői, akik későbbi regényeiben jellegzetes magyar alakként jelennek meg. Szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy mind az elbeszélés, mind a színpadon sikeres 65 színmű ugyanabból az évtizedből származik, amelyben Ipolyi Arnold a Magyar Mythologia monografikus feldolgozását vállalta, de amely meghatározott tudós köröktől elutasításban részesült. Jókai viszont részint „avar"-tárgyú műveivel előlegezte egyik lényegesnek minősíthető epikai eljárását: a mitológia, a monda elemeinek beilleszkedését egy, történetírásból vett adatokkal dúsított elbeszélésbe. Miáltal a maga regényírása és a történetírás között lerombolta az akkor ugyancsak magasra meredő gátakat. Olyan korszakban bontakozott ki Jókai regényírása, amelyben a történelem egy nép, egy nemzet kollektív élményévé vált, a reformkor, a forradalom és a szabadságharc, valamint Haynau rémuralma és az alkotmányosság látszatát kelteni igyekvő Bach-korszak évtizedeiben egy kollektivitás célirányos munkája és az e munkát megvalósítani, kibontakoztatni lehetővé tévő módszer iránt keltette föl az össznemzeti érdeklődést, amelyben az önazonosság keresése nem csekély szerephez jutott. Viszont az önazonosság történeti önvizsgálatot igényelt, amelyhez a nyelv- és a történettudomány, a mítoszkutatás és a folklór egyaránt szállíthatott, nem egyszer perdöntő, adatokat. Ha a környező és a magyarsággal együttélő szláv népek a kölcsönösség ideáját mutatták föl, a nyelvrokonság-alapú régiót körvonalazták, valamint az indo-európai nyelvészetből a szlavisztika tudományos alapozásának, ezen belül a szláv ősvallás, őshit stb. leírásának szükségességét vonták el, akkor a régióban megindult , Jétharc"-ban a magyarságnak szintén létre kellett hoznia a maga érvrendszerét, amelyben az őshitnek, a nyelvrokonságnak, a történetileg hitelesített legitimitásnak adatai, sőt, eseménytörténete igazoló érvekül szolgálhattak. Jókai mitológiai vonatkozással teljes ősmagyar—avar ábrándjainak éppen ezért önmagukon túlmutató a jelentőségük. Szép-irodalmi eszközökkel adtak hírt egy megkonstruálandó magyar őseposzról (mint majd Arany János fogja tenni hun—magyar elbeszélő költeményeivel), nem Osszián útján járva, viszont szinte versenyezve a hasonlónak tetsző európai, közép—európai jelenségekkel. Emellett az allegórikus beszéd változatainak megjelenítésében is számon kell tartamúik ezeket a műveket, az egykori olvasó—néző belelátta A varchonitákbn a dicső magyar hajdankort; s ez az ol-vasói—nézői figyelem ösztönözte Jókait további, eféle tárgyú művek kiadására. Jókai és közönsége így egymásra hatott a történelem „nemzeti látószögéének kiala-kításában. Jókai „nemzeti látószög"-ű regényes történetírása nem tartalmaz agresszív és kizárólagossággal jellemezhető elemeket, amelyek eluralkodása végigvonul a XIX. századon. Annál inkább segíti elő a mítoszképződést, amely éppen a sokfelől származó mitologémák révén a tárgy-és motívumvándorlásnak népi-nemzeti kultúrákat egymáshoz közelebb hozó vonásait segít hangsúlyozni. Jókai avarjai nem a pozitivistává alakuló magyar történetírástól kapták alakjukat, ennek következtében időtlen és az egyetemességet célzó jelenségként illeszkedhet-tek be a Jókai-életmű kozmogőniájába. Felhasznált szakirodalom Jókai Mór: Drámák. 1843—1860. Budapest 1971. (Kritikai kiadás) Ugyanő: Hangok a vihar után. Jókai Mór Összes Munkái, Nemzeti kiadás XXI. Budapest 1909. 66 Ugyanő: A magyar nemzet története regényes rajzokban. (Kritikai kiadás) Budapest 1909. I. kötet Ugyanő: Egy magyar nábob. (Kritikai kiadás) Budapest 1962. II. kötet Ugyanő: Az avar vezér. Vasárnapi Újság 1854. október—november Ugyanő: Véres könyv. Jókai Mór Összes Művei, Nemzeti Kiadás XIX. Budapest 1908. Vörösmarty Mihály Összes Művei 5. Nagyobb epikai művek II. Budapest 1967. Jókai Mór levelezése 1833—1859. Budapest 1971. Rédey Tivadar: Jókai és a történelem. Századok 1925,113—125. Hajdú Lukács: Jókai és a magyar történelem. Komárom 1925. Szinnyei Ferenc: Novella— és regényirodalmunk a Bach—korszakban. Budapest 1939. Sőtér István: Jókai Mór. Budapest é.n. 67 

Az ős(?)magyar eposz felé - Jókai Mór és az "avarok"

http://acta.bibl.u-szeged.hu/75545/1/1998_studia_varia_063-067.pdf

Az ős(?)magyar eposz felé - Jókai Mór és az "avarok"

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged