Mocsáry Lajos

Hungarian

University of Szeged

1431.2. Kiemelt társadalom- és szociálpolitikai kérdések1.2.4. Nemzetiségi aspektusokMOCSÁRY LAJOSNéhány szó a nemzetiségi kérdésrőlBudapest, 1886, Singer és Wolfner. 41−42., 60−66.Mocsáry Lajos (Fülekkovácsi-Kurtyány, 1826. október 26. – Andornak, 1916. január 7.) liberális politikus, publicista. 1941-ben érettségizett Eperjesen, majd a pesti egyetemen tanult, történelmet, fi lológiát. Betegség miatt csak mankóval tudott járni, 1846 és 1850 között Ausztriában gyógykezelték. 1860-ban bekerült Borsod vármegye képviselő testületébe. 1861-ben országgyűlési képviselővé választották a Deák-párt színeiben. 1965-ben a Tisza Kálmán féle Balközép Párthoz csatlakozott, ellenezte a Kiegyezést. Közben a Pesti Napló munkatársa volt. 1867-ban Borsod vármegye alispánjává választották. Ezt követően az Ellenőr című lapnak dolgozott. Mivel a Balközép Párt beolvadt a Deák-pártba, 1874-ben közreműködött a 48-as programot hirdető Függetlenségi Párt létrehozásában, melynek elnöke lett, és több ciklusban országgyűlési képviselője. A nemzetiségi jogok melletti következetes ki-állása miatt a politikai elit minden csoportjával, még saját pártjával is szembeke-rült. 1892-ben visszavonult az aktív politizálástól, de publicistaként számos írásban mondott véleményt az aktuális politikai kérdésekről. Nagyobb lélegzetű írásaiban főként a közjogi kérdésekkel és a nemzetiségi problémával foglalkozott, utóbbiról 6 könyvet publikált.A Néhány szó a nemzetiségi kérdésről című írás az erőszakos asszimiláció, a ma-gyarosítás ellen, a nemzetiségekkel való együttműködés mellett állt ki. A nemzetisé-gi konfl iktusok feloldására az állampolgári és a kollektív kisebbségi jogok bővítését szorgalmazta. Hangsúlyozta, hogy ez nemcsak a lakosság felét kitevő nemzetiségiek, hanem a szomszédos államokkal való jó viszonynak is az alapja lehet, és erősítheti Magyarország pozícióját a Monarchián belül és az egész régióban.„Aki magyar kenyeret eszik, beszéljen is magyarul” − ez a legszokásosabb érv, me-lyet hall az ember feleletül, ha azt kérdi, hogy hát miért kötelessége minden embernek e hazában magyarrá lenni. És hát ennél nem bírnak nagyobb értékkel azok az érvek sem, melyeket az ember nagyhírű és tekintélyű államférfi ak és szónokoktól hall. Alaposabb-e, bír-e nagyobb benső tartalommal például gr. Apponyi Albertnek azon érve, hogy „a ma-gyar nyelv ebben az államban nem csupán a magyar államnak hivatalos nyelve, hanem 1441. A dualizmus koraegyszersmind ama kultúrai egységnek orgánuma, a mely kultúrai egységgé Magyaror-szág összes polgárainak össze kell forrniuk, hogy ha az egységes politikai nemzetnek fennállását biztos alapokra akarjuk fektetni”. Hát ez semmi egyéb, mint szónoki körülírá-sa annak az érvnek, hogy: a ki magyar levegőt szí, s a ki magyar kenyeret eszik, legyen magyar; sem a magyar kenyérre, sem a politikai nemzetegység megszilárdítására való hivatkozás nem mutat ki jogi kötelezettséget a nemzetiségekre nézve, hogy a magyarság-ba beolvadjanak. Beszéljen mindenki magyarul, forrjon össze velünk kulturális egységgé minden nemzetiség − a kettő egészen egy értelmű, rációja mind a kettőnek csupán annyi-ból áll, hogy mi magyarok így óhajtjuk, így akarjuk, tehát így kell neki lennie.De hallom a megjegyzést: Nem szeszély, nem úrhatnámság, nem hatalmaskodás nyil-vánulása nálunk e követelés, hanem egyszerűen a célszerűség parancsa, mert a nyelv-egység az egységes politikai nemzet fennállásának legbiztosabb alapja, s hogy ez az or-szág egységes állam legyen, az a haza minden lakóira nézve nyelvkülönbség nélkül első rendű fontossággal bír. Kétségtelen, hogy a politikai nemzetegységnek a legegyszerűbb, mondhatjuk normális formája a nyelvegység, kétségtelen, hogy ez az állapot irigylésünk, vágyódásunk tárgya méltán lehet. De ezzel a politikai célszerűséggel, ha úgy tetszik: szükséggel szemben, egy más hatalmas tényező áll: az egyéni szabadság.Ennek kifolyása azon követelés, hogy a nem magyar ajkú honpolgárok nemzetisé-güket fenntarthassák, sőt fejleszthessék, és ebből erre az államra nézve az a helyzet következik, hogy nélkülöznie kell azon előnyöket, melyeket egy államnak a nyelvegy-ség megad, e nélkül kell megélnie, más módon, más eszközökkel kell pótolni az állami egység kellékeit.A nemzetiséghez, nyelvhez, szokásokhoz, tradíciókhoz való ragaszkodás, s az azoktól való megfosztatás elleni védekezés joga éppoly kifolyása az egyéni szabad-ságnak, mint a valláshoz való ragaszkodás. […]A nemzetiségek a személyes szabadság, a nemzetiségi egyenjogúság természetes kifolyásának tekintik azt, hogy saját nyelvükön tanulhassanak és képezhessék magu-kat művelt emberekké, hogy nemzetiségi egyéniségük teljes fenntartása mellett lép-hessenek be a kultúrnépek sorába, azt, hogy előbb vagy együttesen magyarokká legye-nek, ha a műveltséghez eljutni akarnak, semmi szín alatt nem vállalják, mert ezt saját nemzetiségükről való lemondásnak, s annak tekintenék, hogy cserben akarják hagyni saját fajukat azon törekvésében, hogy a kultúrfajok közzé emelkedjék, és hogy meg akarják e tekintetben tagadni az e házon kívül élő fajrokonaikkal a szolidaritást. A nemzetiségek, tartozzanak a művelt vagy nem művelt osztályhoz, a maguk nyelvéhez szívből, s mondhatni a rajongásig ragaszkodnak, ezt nem áldozzák fel semmiért, a kultúráért sem, de égető vágyat éreznek a kultúra után is, a kettőt összekötve, nemzeti jellegükből levetkőzés nélkül akarnak a műveltséghez jutni. S e törekvésük ép oly ter-mészetes, mint jogos, ellenállhatatlan, részükön van az igazság és a kor szelleme. Mert nem szabad elfelejteni azt, hogy a nemzetiségi mozgalmakban általában legfőbb ru-góként az nyilatkozik, a mi az emberben a legnemesebb, t. i. a szabadság szeretete, s a kultúrának magasabb fokára való törekedés. Bármi bajokat hoztak létre e mozgalmak, bármennyire zavarták meg a régi status quo-t, hoztak létre éktelen zavart, kaotikus, 1451.2. Kiemelt társadalom- és szociálpolitikai kérdésekanarchikus állapotokat, sőt itt-ott „atrocitásokat” is: ama jellegeket félreismerni nem lehet, s mindenesetre végeredményül annak kell lenni hatásuknak, hogy ott, a hol fel-támadtak, a kultúra színvonalat magasabbra emeljék. A nemzetiségek nem sáros csiz-mában, s pórias káromkodással ajkukon akarnak berontani az előbbre haladott népek lakába, hanem fehér nyakravalóval, s lakktopánban akarnak leülni a jogegyenlőség terített asztalához. Midőn a jogegyenlőséget követelik, a műveltség megszerzésében való eszközöket akarják megszerezni elsősorban, s annak elnyerésére való szívós eré-lyes törekvésük tagadhatatlan. Jó helyen keresik a helyzet kulcsát; ha műveltségben egyenlőkké lesznek másokkal, leomlik előlük minden válaszfal, melyet az előbbre haladott népek arisztokratikus gőgje elébük rakott. […]Fontos következések folynak ebből a viszonyból, oly kötelezettségek, melyek a sovinisztáknak talán súlyosaknak látszanak, de ezek a következések jól megfontol-va annak fölismeréséhez vezethetnek bennünket, hogy bármi nehézségeket okozza-nak a nemzetiségekhez való viszonyaink, van azoknak előnyös oldaluk is, s épen e viszonyokban számunkra a jövőnket biztosító erőnek forrása rejlik. Paradoxnak látszik valószínűleg első hallásra ez állításom. Hát, hiszen az az általános vélemény, hogy éppen ellenkezőleg gyengeségünknek legfőbb forrása a szerencsétlen nemzeti-ségi állapot; volnánk csak egy nemzetiségi tekintetben kompakt nemzet, volna csak 15 millió magyar, majd megmutatnók mi, mit tudunk; gr. Andrássy Gyulának híres mondásai közé tartozik, hogy nem jó volna akkor nekünk szomszédunknak lenni.Az a tény, hogy hazánkban nagy számmal léteznek oly emberek, kik fajrokonai, test az ő testükből, vér az ö vérükből szomszéd független államokat alkotó nemzeteknek, bizonyos kapcsot képez köztünk és ezen nemzetek közt, mely kapocs nem marad-hat hatás nélkül egymáshoz való nemzetközi viszonyunkra. Hozzájárul ehhez, hogy úgy nekünk, mint ezen nemzeteknek közös ellenségünk van egy nagy hatalmasságban, mely a hódítás politikáját követi; teljesen világos ez a románokat illetőleg, kiknek épp úgy, mint nekünk, létkérdés az Oroszország ellen való védekezés, de így áll a dolog az egyes szláv törzsekre nézve is, ha szabad nemzeti létre tartanak számot, s hogy erre törekszenek, az iránt kétség alig foroghat fenn.Ez az adott helyzet. Nemzetközi viszonyainkkal ideje volna, hogy már egyszer komolyan és tüzetesen foglalkozzunk, ne csak mától holnapra éljünk, kizárólag bel-ügyeinkkel foglalkozva, mint a tormába esett féreg, önként nyújtva nyakunkat abba a járomba, melyet a rólunk nélkülünk századok óta intézkedő idegen külügyi politika számunkra faragott.Az adott helyzet a szövetségnek természetes alapját képezi köztünk s a délkeleti ki-sebb államok és országok közt. Hogy ily szövetség a mi rendeltetésünk, annak csalha-tatlan bizonyságát szolgáltatja a történelem. Alig hogy megállapodott az Árpádok biro-dalma, − mint mondani szeretik, bár helytelenül, mert e nemzetnél, midőn független volt, az uralkodó és a dinasztia döntő tényezőként nem szerepelt: a nemzet maga intézte saját sorsát, − mihelyt konszolidálódott a magyar állam és meglazultak a napkeleti császársá-got összetartó kötelékek, Magyarország felé gravitáltak a szomszéd tartományok, s hol mint szövetséges országok, hol mint meghódított tartományok vagy éppen bekeblezett 1461. A dualizmus korarészek, a legkülönbözőbb közjogi viszonyok mellett, de velünk tényleg századokon át egy közös államrendszert képeztek, melynek csak a török hódítás vetett véget, fokról fokra szűkebbre szorítva a kört, elfoglalva részben utoljára magunkat is. Amily mérték-ben vonul hátrább az újabb időben a török uralom, azon mértékben lépnek elő ismét a régi viszonyok és érvényesülnének ismét egész erővel, ha a régi hódítónak nem lépett volna nyomába egy másik, t. i. az orosz hatalom; melyet, mint hajdan a törököt, vissza-tartani feladata most már Európának s első sorban mindazoknak, kiket közvetlen elnye-léssel fenyeget; a jelszó volt akkor a kereszténység, most a szabadság.Ez a helyzet nagyban és egészben. A közös érdekek, a barátságra és szövetségre utaló helyzet természetesen nem biztosítanak számunkra a szomszédokkal való örök békét s zavartalan egyetértés boldogságát, de a helyzet posztulátumai utóvégre is ele-mi erővel érvényesítik magukat súrlódások, összeütközések mellett is. […]Hanem egy dolog bizonyos, az t. i., hogy a szóban levő szomszéd államokhoz való jó viszonyok fenntartására szükséges az, hogy idebent jó viszonyban legyünk a nemze-tiségekkel. Politikai tekintetekből élhetünk tán békében a szomszédokkal, még akkor is, ha nincs meg idebent a nemzetiségekkel való jó viszony, a nemzetközi politika a nem-zetközi exigencziák tudománya; de állandó barátság, szövetség és szívélyes támogatás csak azon feltétel alatt jöhet létre, ha a nemzetiségekkel egy jó modus vivendi-t megál-lapíthatnunk sikerül. Amazt a békés állapotot fenntarthatják ideig-óráig a kormányok, az utóbbi azonban csak a nemzetnek, a népnek műve lehet. S ennek hangulata s akarata ellenállhatatlanul nehezedik dinasztiák és kormányokra is, mert hiszen azok az országok független államok, melyekben a nemzeti akaratot, úgy, mint nálunk, ignorálni vagy an-nak ellenszegülni nem lehet. Ha mi nem bánunk jól az itt lakó románokkal és szerbekkel, jó viszonyra Romániával és Szerbiával nem számíthatunk, ez az ára annak, hogy a szom-széd nemzetek barátságát és szövetségét magunknak biztosíthassuk, ez a módja annak, hogy befolyásunkat náluk megszilárdíthassuk. Tehát ugyanazon eszköz, mely a belbékét a honpolgárok közt biztosítja, egyszersmind megszerzi a jó nemzetközi viszonyokat is azokkal, kiknek jó indulata ránk nézve nagy értékkel bír, és pedig nem csak egyszerűen a jó, hanem a fentebb előadottaknál fogva a szorosabb és bensőbb viszonyt.AJTAY JÓZSEFA nemzetiségi kérdésBudapest, 1914, Pesti Könyvnyomda. 3–8.Ajtay József (nagyajtay, dr.) (Verespatak, 1876. – ?) jogász, közigazgatási bíró. Is-koláit Budapesten és Párizsban végezte. 1900-ban a Pénzügyminisztérium szolgála-tába lépett, közben egy időre áthelyezték a Közigazgatási Bírósághoz. 1908-től fo-galmazóként, később miniszteri titkárként, majd tanácsosként és osztálytanácsosként 

Néhány szó a nemzetiségi kérdésről

http://acta.bibl.u-szeged.hu/73435/1/2020_fejezetek_a_magyarorszagi_tarsadalom_es_szocialpolitika_tortenetebol_002_143-146.pdf

Néhány szó a nemzetiségi kérdésről

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged