Juhász Pintér, Pál

Mészáros, Csaba

Hungarian

Juhász Pintér Pál

Mészáros Csaba

University of Szeged

432006/XVIII. 5–6.Szemtanú – 1956s z E m T a N ú  –  1 9 5 6’56’ az úszómedencébenBeszélgetés Gyarmati Dezsõ olimpiai bajnok vízilabdázóvalNem könnyû a feladat, mert ötven évre visszaemlékezni nem könnyû, de merem re-mélni, hogy sikerülni fog. Az edzõtáborban, a Vörös Csillagban, a Sváb-hegyen (azelõtt a Golf Szálló volt) volt a vízilabdacsapat, az úszók és azt hiszem, a tornászok. Az olimpiai csapat másik része Tatán edzõtáborozott. In-nen jártunk le edzésekre, a szigetre és október 23-a ott ért minket. Én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy volt egy Volkswagen kocsim nyugatnémet rendszámmal, rátettem két olimpiai zászlót, és így teljesen nyugodtan tudtam közlekedni az utcákon.A dátumokkal kicsit hadilábon állok, de úgy emlékszem, hogy október 23-án volt Szepesinek az ominózus negatív beszéde, melyben a „csõcseléket” arra biztatta, hogy menjenek haza, és mindenki inkább a közelgõ magyar–svéd meccsre hangolódjon. Ezen a napon is lementünk tréningre, de az edzésrõl én már nem mentem visz-sza. Elõször az Oktogonnál találkoztam egy tüntetõ csoporttal, jöttek az Andrássy úton a Hõsök terérõl a Múzeum körút felé. Csat-lakoztam hozzájuk. Mindez a déli órákban történt. Meg kell mondjam, 28 éves voltam, egy csodálatos õszi nap volt, minden csodá-latosnak tûnt, ekkor még nem tudta senki, mi fog történni az esti órákban. Többször megvádoltak késõbb, hogy házakról vörös csillagot szedtem le – nem egyedül, többed-Gyarmati dezsõ háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet sportolója, 1956-ban, melbourne-ben olimpiát nyert. Elnökségi tagja volt az magyar olimpiai Csapat forradalmi Bizottságának. a gyõzelem után hazatért, de nem sokkal késõbb az országot elhagyására kényszerült. a forradalomban fegyverrel nem vett részt, de annak értékeit mindig magáénak érezte. magammal – ez nem igaz, egyetlen esetben igaz: az Andrássy út és a Múzeum körút sarkán volt egy 2-3 emeletes szürke ház – most már egy modern üzletház van a helyén – aminek az oldalán volt egy vörös csillag, itt segédkeztem leszedni a csillagot.A sûrûjébe, ahol lövöldöztek, én nem voltam. A Széna téren, a barikádok építésénél ott voltam, de fegyverrel sohasem harcoltam. Eljutottam a Corvin közbe is, itt ismertem meg futólag Gergelyt is, ekkor még nem õ volt a parancsnok.Ebben a zûrzavaros állapotban, hogy kimegyünk az olimpiára, vagy nem me-gyünk ki, ott volt a legnagyobb probléma, hogy a Francia Légitársaság két gépe nem volt hajlandó Budapesten leszállni, mert azt mondták, hogy bizonytalan a helyzet. Mint ahogy bizonytalan is volt. Azt mondták, hogy Prágában hajlandóak leszállni, menjen a ma-gyar olimpiai csapat oda. Na, de a csapat ugye két helyen volt: Tatán és a Golf Szállóban. Mi Kutasi Istvánnal, akkori rettegett kommunis-ta sportvezetõvel mentünk le Tatára, ahol már meg volt rendelve két Ikarus busz.Tatáról az olimpiai csapat másik fele feljött Pestre, és a Margitszigeten volt a ta-lálkozó. Még akkor hozták ki a ruhákat, az útleveleket, szóval nagyon zûrös volt az egész, közben kaptuk az értesítést, hogy a francia gép leszállt Prágában. Busszal mentünk ki a 44 2006/XVIII. 5–6.Szemtanú – 1956kelenföldi pályaudvarra, hogy onnan indul-junk Csehszlovákiába. Sztrájkolt a vasút, nem tudtunk elindulni, kiszálltunk a vagonokból, úgyhogy végül is két farmotoros nagy Ikarus busszal indultunk el. Komáromnál mentünk át a határon, ott Hegyi Gyula bácsi, az ak-kori Sporthivatal elnöke Kutas Istvánt visz-szaküldte Magyarországra. Mi átmentünk a határon, a csehek Prága mellett Ninburgban szállásoltak el bennünket. Azért ebben a kis faluban, mert féltek a csehek, hogy egyfajta láncreakciót indít el, ha találkoznak az ottani-ak a magyarokkal, akiknek – akkor úgy nézett ki – sikerült lerázni a szovjet rabságot. Ezért hermetikusan el voltunk zárva. Hiszen ami-kor ez történt, Magyarországon már gyõzött a forradalom, csak elszórva voltak lövöldö-zések, Nagy Imre melléállt a forradalomnak, és úgy tûnt, hogy minden rendben van. Azt hiszem, két vagy három napot voltunk ott. Egyszer tudtunk bemenni edzésre Prágába.Itt megalakult a Forradalmi Bizottsága az olimpiai csapatnak, aminek az elnöksé-gi tagjai: Klics Ferenc atléta diszkoszvetõ, Iglói Náci bácsi a futók atlétikai edzõj, és jómagam. Ez abból állt, hogy mi vettük át az olimpiai csapat vezetését. Érdekes mó-don Hegyi Gyula és a korábbi sportvezetõ-garnitúra visszahúzódtak. Az igazság az, hogy mi nem értettünk a sportvezetéshez, hát az egy külön szakma. Szóval egy kicsit el volt anyátlanodva a csapat, ami fõleg Mel-bourne-ben jött ki igazán. Ezen a forradalmi ülésen voltak akik „megszaggatták ruháikat”: megtévesztették õket – mondták, igazából mi nem kívántuk ezt, szóval nem volt semmiféle „tetemre hívás”.Prágából két géppel szálltunk fel, útköz-ben értesültünk arról, hogy a szovjet csapatok elindultak Magyarország ellen, meg hogy füstölgõ rom az egész város. Azt hiszem november 6-án érkeztünk meg, négynapos utazás után. Melbourne-ben nagy tömeg várt minket, én a fekete gyászszalagos Kossuth-címeres zászlóval szálltam le. Számomra a legbecsesebb kép, ami készült rólam – pedig készült egy pár fotó rólam – és aztán körbe-járta a világot.Megérkeztünk a táborba, és nem volt vezetése a csapatnak: mi már nem vezet-tünk, õk még nem vezettek. Szóval nem volt vezetése a csapatnak, mindenki csellengett, senki sem tudta, hogy mi lesz. Jöttek „csá-bító” emberek, hogy menjünk az USA-ba, maradjunk kint Ausztráliában. Fel volt kapva a magyar sport.Nagyon keveset tudtunk a hozzátar-tozóinkról. Nagyon lassan jöttek a hírek, nem volt vezetés, sokan nem tudták, hogy mit csináljanak: hazajöjjenek, maradjanak kint és kezdjenek egy új életet. Hazajönni a bizonytalanra? Kint maradni a bizonytalanra? Szóval nagyon nehéz döntés elõtt álltunk. És ebben a helyzetben kellett versenyeznünk.Elõállt a szövetségi kapitányunk, Rajki Béla. Leült a csapattal és azt mondta: fiúk, felnõtt emberek vagytok, mindenki el fogja dönteni hogyan tovább, de akár maradtok akár hazajöttök, ha olimpiát nyerünk, az hatékonyan fogja a jövõtöket segíteni bármit is választotok, tehát kérem, fogjunk össze, tegyünk meg mindent a gyõzelemért. Ne kóvályogjunk, ne tárgyaljunk. A csapat intel-ligens volt hozzá, jól állt hozzá a dologhoz, készültünk nagyon komolyan. Ilyen körülmé-nyek között kezdõdtek el az olimpiai játékok, és a vízilabda-mérkõzések.Érdekes módon, kivétel nélkül minden meccsünket (Olaszország, NSZK, Egyesült Államok, Szovjetunió ellen) 4:0-ra nyertük. Csak a döntõben a Jugoszlávok ellen lett 2:1 a javunkra. A csapat nagyon egységes volt, nagyon jól védekeztünk, kevés gólt kaptunk, azt hiszem az összgólarányunk 24:3 volt. A híres Szovjetunió elleni „blood bath” az elõdöntõ volt. Ekkora már mindenkinek sikerült beszélni az otthoniakkal, és tudtuk, hogy mindenki életben van. A mérkõzést egy olyan 8-10 ezer embert befogadó uszodában, a Crystal Palace-ban játszottuk. Az uszoda 452006/XVIII. 5–6.Szemtanú – 1956egyik felében meredek lelátó, a másik felében az öltözõk és a kiúszó volt. Zsúfolásig tele volt, és legalább annyi-an rekedtek kint az uszoda elõtt, felcsigázott érdeklõdés vette körül a meccset. Mi úgy álltunk hozzá, hogy nem jö-hetünk ki vesztesen a vízbõl. Noha a szovjet csapat tagjait jól ismertük, és nem volt különösebb bajunk velük, de a melegítõjükre ugyanaz a négy betû, CCCP volt ráírva, mint amik a szabadságharcot elnyomó tankokra. Két évvel ezelõtt itt voltak a hajdani szovjet játékosok és azt mondták, hogy én voltam a provokatõr, hogy azért lett vere-kedés a meccsen, és akkor én azt mondtam: ha 1:0-ra vezetünk, akkor én védem azt az 1:0-át. Ha 2:0-ra még jobban, ha 3:0-ra még jobban! Nem provokálok verekedést, mert esetleg észreveszik, hogy én verekszem, és engem állítanak ki végleg, és akkor elveszít-jük. De hát ez egy koholt dolog volt, és rám fogták. Nem is én voltam az alanya ennek. Zádor kapott egy pofont – hát kemény meccs volt, ez nem kisasszonyjáték. Az egyik orosz játékos nem bírta a gyûrõdést, és hátra ütött, és felrepedt a Zádor szeme két helyen – tele van hajszálerekkel itt a szemkörnyéki bõr, és az nagyon vérzékeny, s hát mondta, a vízben mellette voltam, hogy megütötték. Mondom, hát látom, és akkor ki akart menni a kiúszó-nál; mondom, menj a tribün felé, ott mássz ki. Addig, amíg átúszott a medencén – az 25 méter – addigra összefolyt a vér a vízzel. Kimászott, akkor már a testén is folyt le, hát úgy nézett ki, mint az áldozat a mészárszék-ben. Semmi különösebb sérülése nem volt, vérzékeny volt. A tömeg akkor felrohant, és átugrálta a korlátot, a szovjetek menekültek ki, el is húzták a csíkot. 40 másodperccel vagy egy perccel a vége elõtt történt, azóta sem lett lefújva a mérkõzés, de 4:0-ra a javunkra írták, és hát én úgy érzem, hogy ez volt az évszá-zad mérkõzése a vízilabdában. Több okból kifolyólag érzem így, olyan politikai légkör-ben történt a mérkõzés, hát amirõl mindenki tud, már a fiatalok is, az 56-os forrada-lom légkörében. Ott, ahol a magyar szabadságharcot elnyomta a szovjet uralom és ebben a légkörben tudtunk mi 4:0-ra gyõzni. A közön-ség, amelyik felháborodott a provokáción, az a nüanszo-kat nem látta, nem ismerte azt, hogy ha az az ütés nem történik, akkor semmi különös nincs a mérkõzésben. Ezek azt látták, hogy a mérkõzés vége felé, mikor már vesztett volt a meccs a szovjet csapatnak, akkor az egyik orosz játékos kiütötte a magyar játékost, és ettõl aztán elszakadt a cérna, lerohantak az uszodába, hát nem ugrottak a vízbe, sokan nem tudtak úszni biztos. A többi játékos nem esett egymásnak, nem volt ilyen hangulata a mérkõzésnek. A lélektana egy mérkõzésnek olyan, ha meg van nyerve, nem ad az ember okot arra, hogy véletlenül a csapat elveszítse azt az eredményt. Tehát mi 4:0-ra vezettünk akkor, amikor az ütés történt, senki nem ment bele semmibe! Megnyertük a mérkõzést.Ilyen körülmények között másnap ját-szottuk a döntõt, akkor nehezen, nagyon nehezen 2:1-re nyertünk, és megnyertük az olimpiát, ahol Kossuth-címeres zászló lobo-gott a tiszteletünkre. Végig mindenhol min-denki Kossuth-címerest, azzal együtt, hogy már kikiabálták Kádárt, hoztak utólag ki, ki lett cserélve. Aznap este, mikor megnyertük a meccset, még csapat volt a csapat – hát 5-10 évet játszottunk együtt, mindennap talál-koztunk, akkor még együtt voltunk –, aztán másnap már mindenki ment a maga útjára, amit tudott, intézett, tehát este amikor az A „blood bAth” áldozAtA46 2006/XVIII. 5–6.Szemtanú – 1956olimpiát megnyertük, még együtt örültünk aztán másnapra szétszéledt a társaság. A magyar olimpiai csapatból körülbelül 60-70-en nem tértek haza. Ki Amerikába, ki Ausztráliába, van aki Európán belül telepe-dette le. Szomorú élmény, ami mindig kísér-teni fog. Mi, akik hazajöttünk, mi jöttünk elõbb el, akik úgy döntöttek, nem jönnek, azok kijöttek a repülõtérre, és ott búcsúztunk el és hát nem volt egy vigasztaló látvány. Sok sírás volt, megtört arcok, egy kis nemzetnek a tragédiája sûrûsödött oda – nem volt könnyû! És akkor eljöttünk. Az én fejemben is megfor-dult, hogy nem térek vissza Magyar országra – még a feleségem mondta is…, megfordult, de aztán kivertem a fejembõl.Szóval hazajöttünk, Milánóban szállt le a gép, onnan pedig vonattal jöttünk haza. Fogadtak a vasútállomáson – a Nyugati pályaudvarra érkeztünk be –, hát én amilyen gyorsan lehetett, eltûntem. Marosán várta a csapatot. Voltak jelek, amik azt mutatták, hogy baj lesz velem! És akkor úgy éreztem, hogy disszidálni kell, családommal együtt. Útlevelünk megvolt, még régebbrõl és itt hagyjuk Magyarországot.Hogy mik voltak a jelek? A fotó, akkor azt tudták, hogy én mûködtem ott az utcákon – bár ott nem tudtak fényképet találni rólam –, de hát ismertek, tudták hogy vonultam, ki-abáltam. Gondolom, aztán megtudták a csil-laglevételt is, szóval – aztán úgy döntöttünk elmegyünk. A Peterdi Pali bácsinak szóltam – jóban voltunk már régen, együtt jártunk középiskolába a háború elõtt – ha lehet, a Képes Sportban hozzon le rólam egy képet, hogy jól játszottam az olimpián, csapatkapitány voltam – mert az jót tenne nekem, és lehozta a címlapra a fotómat, már nem a zászlóst, hanem egy másikat, és erre azonnali hatállyal kitették õt az újságtól. Arra föl, hogy engem megjelentetett, és ennek okán is mentünk el. Mikor késõbb Palival beszéltünk, kiderült, közel egy évig szilencium alatt volt. Kimentem az USA-ba, és ha már Pong-rátz Gergelyrõl szó volt, hogy egyszer talál-koztam Vele futólag, akkor New Yorkban a Central Parkban Hungarian Freedom Figh-ters székházában, amit Gergely és Király Béla vezettek. Én ott lettem nagyon jóba Gergellyel, aztán három hónapig, amíg ott voltam jártam be rendszeren. Aztán legköze-lebb a 76-os olimpián találkoztam Pongrátz Gergellyel – mikor a Faragóék nyertek – egy vendéglõben ültünk két egymás melletti asztalnál, ahol szinte egyszerre néztünk egy-másra, megismertük egymást, nagy ölelkezés volt, aztán pedig itthon többször és sokszor. Nagy kár, hogy elment: egy nagy hõse a magyar forradalomnak. De hát megjelen-tek cikkek róla, hogy milyen ember volt… Kõ András írt róla egy csúnya cikket, amit csodálok, úgy tudtam, nemzeti gondolko-dású ember. Gergellyel nekem mindig jó kapcsolatom volt, biztos, hogy voltak apró problémáink, de hát ki hibátlan!? Egy biztos, ha a temetése napján írnak egy ilyen tartalmú cikket, az felháborító!Amerikában elsõ nap, mikor bementem Ney York-Manhattan, ahol a felhõkarcolók vannak, néztem föl az égre, mást sem láttam mint épületeket, kicsi eget, szóval megkér-deztem magamtól, hogy mit keresek én itt, és onnantól csak az mozgott bennem, hogy innen el, vissza Európába. Én jöttem elõbb vissza Európába, aztán a nejem a kicsivel, én azt hiszem 29 évesen nagyon rosszul mértem Az olimpiAi gyôzteS cSApAt472006/XVIII. 5–6.Szemtanú – 1956fel, hogy én tudok kint érvényesülni. Tudtam volna, mert segítettek volna meg nem is va-gyok hülye gyerek, de én egy lokálpatrióta vagyok. Bármilyen rossz is itthon, itthon érzem jól magamat. Még mindig inkább rossz közegben itthon, mint szabadabb kö-zegben külföldön. Az USA-ban elsõ naptól fogva dolgoztam, hogy az útiköltségünk meglegyen, még farmon is dolgoztam akár napi 18 órát, tehát jól kerestem. Összejött a pénz, akkor hazajöttem, majd miután én megteremtettem a lehetõséget, jött utánam a családom. Mikor már Bécsben voltunk, több lehetõségem volt, mehettem volna Szicíliába nagyon jó szerzõdéssel, Nápolyba szintén, de mindig hívtak a hazaiak – bár a feleségem nem akart hazajönni, aztán csak kihajtot-tam. Mikor elõször mentem a követségre, azt mondták, a gyerek és a nejem jöhet, én nem. Másodszorra azt mondták, jöhetek, de bíróság elé kell állnom, akkor már le is mondtam az egészrõl, és akkor jött a harma-dik, hogy amnesztiával hazamehetek. Akkor hazaindultunk autóval, feleségem nem akart jönni, Nickelsdorf és Hegyeshalom között volt a senkiföldje akkor, most nem tudom hogy van – és itt mentem kocsival, ahol még megállhattam, még visszacsinálhattam volna. Megálltam, kezdtem visszafordulni, mikor a feleségem kérdi, mit csinálsz – mondom nem megyek haza, mert összekakáltam ma-gamat, és erre mondta hogy ha már idáig elhoztam, akkor menjünk haza. Hazajöttünk, s bár nem bántak kesztyûs kézzel velem, de nem bántottak fizikailag. Sok kihallgatáson voltam, gyötörtek, bár nem úgy, mint sok gyerekkel, hogy megvárták, amíg 18 éves nem lett 58-ban, és akkor ítélték halálra. 100 oldal volt a jegyzõkönyv, amit alá kel-lett mindig írnom, s ha eltelt három vagy négy hónap, akkor újra kezdték elölrõl, hát voltak dolgok, amiben hazudtam, az tény, hazudni kellett! Azt mondták, mondjam el részletesen, hogy ellentmondásba kerüljön a vallomásom, mondtam, én nem tudom, részletesen már nem emlékszem. Csinálhat-tak volna velem amit akarnak, talán a nevem miatt nem csinálták meg. Azt nem tudták rám bizonyítani, hogy fegyverrel harcoltam, a többit pedig elnézték.JuHász Pintér PáL –Mészáros csAbA„…mindenki el volt készülve a halálra”Beszélgetés Pongrátz GergellyelPongrátz Gergely az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Corvin közben har-colt, 1956. november 1-én vagy 2-én átveszi ezen fontos ellenállási gócpont és egyben az egyik legerõsebb felkelõcsapat fõparancsnokságát. a szovjet túlerõ eltiporta a hõsies ellenállást, a szabadságharc bukása után 1991-ig emigrációban élt. Halála elõtt Juhász Pintér Pál és mészáros Csaba beszélgetett vele, 2005. április 7-én.– A kilenc Pongrátz testvér közül hat fiú vett részt a forradalomban. Ezzel olyan, a ma gyar szabadságért küzdõ történelmi családok közé emelték a nevüket, mint a Hunyadiak vagy a Rákócziak. Honnan indultak a Pongrátzok?– Tulajdonképpen a család Szamos-újvárról, Erdélybõl származik, édesapám az elsõ világháborút mint fõhadnagy harcolta 

’56’ az úszómedencében : beszélgetés Gyarmati Dezsõ olimpiai bajnok vízilabdázóval

http://acta.bibl.u-szeged.hu/5066/1/belvedere_2006_005_006_043-047.pdf

’56’ az úszómedencében : beszélgetés Gyarmati Dezsõ olimpiai bajnok vízilabdázóval

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged